Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét

Számos olyan hadvezér, politikus, államférfi vonult be a történelembe, akinek nevéhez egy-egy nagy tett kapcsolódik – ami természetesen csak az uralkodó értelmiségi elit szemszögéből számít nagy tettnek, hisz, ahogy mondani szokás: „A győztesek írják a történelmet.” Másfelől viszont a krónikák nem számolnak be ugyanezen hősök embertelen cselekedeteiről, pedig ezekből is volt szép számmal. A kultúrák, társadalmak szeretnek maguk elé példaképeket állítani, s az a kultúra, amely számon tartja nagyjait, egyúttal azt az illúziót is kelti, hogy ezek a „nagy emberek” nemcsak egy-egy heroikus tett végrehajtásában voltak nagyok, hanem egész személyük alapján az erkölcs és a jóság piedesztáljára állíthatók. Pedig könnyen lehet, hogy aki kiűzte a törököt, az janicsárokat kínzott és nőket erőszakolt meg, aki hozott egy jó gazdasági döntést, az otthon mérhetetlenségig fösvény és kicsinyes volt, vagy aki a humánum bajnokaként vonult a történelem lapjaira, az elhanyagolta a gyerekeit és verte a feleségét.

Ugyanakkor emberek tömegei élik le úgy az életüket, hogy életük legtöbb morális dilemmájában vállalható döntést hoznak, és erejüket, tehetségüket mások segítésének szentelik. Azokban a pillanatokban pedig, amit „történelminek” szokás nevezni, ők maguk is elszánt küzdelmet folytatnak, nemcsak az uralkodóik, akiknek a neve fennmarad. Vajon milyen lenne egy olyan történelemkönyv, amely bádogosokról, ácsokról, falusi tanítókról szól? Bizonyára izgalmas. Sőt, talán a mostanság sokat emlegetett „civil kurázsi” iránti tiszteletet és az alulról jövő kezdeményekhez való csatlakozás vágyát is növelné a felnövekvő generációkban.

Ha a történelemkönyveket – pl. Matuska Szilvesztertől eltekintve – nem is a kisemberek tettei írják, a szépirodalom szerencsére időről időre emléket állít azoknak a polgároknak, iparosoknak, földműveseknek, akik viharos időkben derekasan helytálltak. Nem kell messzire mennünk, elég csak Gárdonyi Egri csillagok c. művére gondolnunk, amelynek utolsó oldalain megtaláljuk név szerint felsorolva a várvédőket. Egy másik regény, Az ötödik pecsét egy huszadik századi történetben állít emléket a kisemberek nagyságának. A regényből film is készült, mely Fábry Zoltán rendezésével és legendás szereposztással a magyar filmművészet máig friss, izgalmas, értéket hordozó darabja, sőt nemzetközi sikerekre is szert tett.

Sánta Ferenc művében a nyilasterror napjaiban négy cimbora vérre menő eszmecseréket folytat egy fél liter bor mellett egy pesti kiskocsmában. Az olvasónak hamar feltűnhet, hogy az asztaltársaság összeszokott. Ezek a mesterek már régen ismerik, tisztelik és becsülik egymást, ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy az élet nagy dolgainak megbeszélése során folyamatosan egymást ugrassák, akár két légitámadás között is.

A vendéglátóüzletbe beházasodott Béla kolléga asztalánál Kovács, az istenfélő asztalos, Király úr, a könyvügynök, aki gyorsasága okán a „Svung” becenevet kapta és Gyuricza Miklós, az özvegy órásmester gyűlnek össze. Beszélgetésükbe a fél lábát a Don-kanyarnál elvesztett, különös, halk szavú fényképész kapcsolódik be.

Gyuricza úr – akiről a rossz nyelvek azt suttogják, hogy az órák javítása mellett igen zsenge korú lányok elcsábításával tölti az idejét – egy végtelenül egyszerű, ám annál nehezebb erkölcsi dilemma elé állítja az asztaltársaságot. Gondolatkísérletében arra kéri a résztvevőket, hogy képzeljék el, ütött az utolsó órájuk, és választaniuk kell két sors közül: Tomoceuszkakatitik vagy Gyugyuk lennének inkább?

Az előbbi egy uralkodó, aki minden földi jóban bővelkedik, alattvalóit kínozza, megöleti, gyermekeiket saját alantas céljaira használja. Tomoceuszkakatiti minden cselekedetében az állam törvényeinek és saját uralkodói jogainak megfelelően jár el, így minden, a kezéhez tapadó borzalom ellenére államában köztiszteletnek és őszinte megbecsülésnek örvend. Gyugyu pedig egy rabszolga, semmije sincs, és minden megtörténik vele, ami szörnyűség egy emberélet során előfordulhat. Gyugyu azonban minden őt ért tragédia ellenére elégedett emberként hal meg, mert boldoggá teszi az a tudat, hogy nem tapad bűn a lelkéhez.

Az asztaltársaság tagjai, noha egymás közt ostoba játéknak nevezik Gyuricza úr gondolatkísérletét, mégis tartózkodnak attól, hogy elhamarkodott ítéletet hozzanak saját döntésükről. Este aztán ki-ki felesége, szeretője mellett rágódik hosszú órákat az „ostoba játékon”, amely szót sem érdemelt. Egyedül az idegen fényképész jelenti be még a kocsmában azonnal, hogy ő természetesen Gyugyu lesz. Mivel úgy érzi, hogy a mesterek nem veszik őt komolyan, sértettségét azzal orvosolja, hogy másnap feljelenti a négy férfit a nyilasoknál. Így az erkölcsi dilemma gondolatkísérletből órák leforgása alatt élet-halál kérdés lesz.

A kihallgatásra behurcolt négy cimbora bekerül a hatalom fogaskerekei közé. A Tomoceuszkakatiti szerepben tetszelgő fiatal tiszt azonnal megöletné őket, mert a hatalom adta mérhetetlen gőgjében azt hiszi, megteheti ezt. Főnöke viszont – aki szintén uralkodót játszik – a terror egyik jól ismert módszerével bűnöst akar gyártani az áldozatokból: csak akkor engedi szabadon az órást és társait, ha azok önként megválnak ártatlanságukról. A megfélemlített, megkínzott férfiaknak az élet tálcán kínálja a lehetőséget, hogy válasszanak: Tomoceuszkakatitik lesznek vagy Gyugyuk. Mindegyikük azt teszi, amit a szíve diktál.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2010. 7.-8., július-augusztusi számában.