A létezés terhe és ajándéka

ADY ENDRE: PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ

A nyár, a kánikula magában hordozza annak elmúlását is. Valaminek a tetőpontján lenni roppant felemelő érzés, ugyanakkor óhatatlanul jelen van annak tudata is bennünk, hogy innen már csak lefelé vezet az út. S noha még semmi sem mutatkozik a hidegből, a sarat hozó esőből, az emberben mégis ott bujkál a szorongás, hogy aminek ma örülünk, az holnap nem lesz már talán. Ady költeményének minden versszakában is ez az éles kettősség van jelen, egymással látszólag össze nem férő dolgok feszülnek egymásnak. Az általa oly szeretett Párizsról ír, nyárról, tréfás falevelekről, a kacagva szaladó Őszről, mégis minden sorában ott az elmúlás döbbenete. Rímekbe szedte azt a sokunk számára ismerős pillanatot, amikor egy ártatlan sétán olyasvalamit értünk meg, ami látszólag távol áll a mindennapi életünktől, s mégis alapvetően befolyásolja annak minőségét. E felismerés alatt nemcsak a költő, hanem mi is úgy görnyedezünk, mint a versben a „nyögő lombok”.

Ady_Endre_éves_bérletjegye_1912
Ady Endre vasúti bérletjegye 1912-ből. A kép készítője ismeretlen.
Forrás: Wikimedia Commons, Public domain

Az ember az egyetlen élőlény, amely szembesülni tud önnön létével és létének végességével. A növények nem tudják, hogy vannak, az állatok nem készülnek arra, hogy egyszer majd meghalnak. Annak tudása, hogy most létezünk, évek, évtizedek múltán pedig csak por marad utánunk, kizárólag az ember sajátja. A halál életünk fontos állomása. Nemcsak azért, mert ezután már nem leszünk (testi értelemben legalábbis), hanem azért is, mert ez az a sarokkő, az a végpont, ahonnan nézve egész életünk értelmet nyer.

A lét a nemlét által válik megfoghatóvá, saját egzisztenciánk saját elkövetkezendő halálunk által lesz megfoghatóvá. Mindenki életében vannak olyan „metafizikai percek”, amikor az embert – akárcsak Adyt a Szent Mihály útján – látszólag minden ok nélkül megrohanják életről, halálról, Istenről, szerelemről, a lét folytatódásáról, stb. szóló gondolatok. Ezek a magányos elmélkedések döntő hatást gyakorolhatnak egész későbbi életünkre. Annak megértése, felismerése, hogy lesz egy olyan végpont, amelyen túl mi már nem leszünk, vagy nem tudjuk, mi történik velünk, érdekes módon nem a kétségbeesést hozza el számunkra, hanem az „itt és most”-ban élés fontosságát. Éppen a halál megértése révén kezdhetünk tudatosan figyelni arra, hogyan is élünk, melyek a számunkra igazán fontos dolgok, morális értelemben milyen következményei vannak tetteinknek stb.

A halál nem a semmit hozza el, hanem a választás szabadságát. Akinek az Ősz olyat súg, hogy abba a Szent Mihály útja beleremeg, az kétféleképpen élheti tovább az életét. 1. Nem vesz tudomást a lelkében történtekről, megpróbálja azt minél mélyebbre süllyeszteni magában. 2. Felismeri ember létéből fakadó szabadságát, és választ: olyan minőségű életet, hogy ha végül eljön a halál, nyugodtan hunyhassa be a szemét, mert értékesen használta fel a neki jutott idő (bármilyen hosszúságú legyen is az).

A tudomásul nem vételre számos példa kínálkozik, nézzünk csak jól körül! Aki magát egyre hangosabb, erőteljesebb ingerekkel veszi körbe, csak hogy ne hallja, amit a belseje szeretne mondani, az egyre több idejét, energiáját öli bele abba a hiábavaló próbálkozásba, hogy felejteni tudja azt a pillanatot, amikor „súgott neki az Ősz”. A fogyasztói kultúra tenger lehetőséget kínál az önmagunk elől való menekülésre.  A lét felelőssége elől menekülő, felejteni akaró embernek pedig bármi megfelel, amivel elnyomhatja belső hangjait.

Akár felvállaljuk metafizikai töprengéseink hozadékát, akár nem, egyetlenegy dolgot nem tehetünk: nem tudunk úgy tovább élni, mint korábban, „naivan”, mint a növények, állatok, akik nincsenek tisztában életük végességével. Az ősz nemcsak az elmúlás jelképe, hanem a betakarítás ideje is. A tél közeledtével olyanok leszünk, mint a tücsök meg a hangya. Attól függően, hogy ki hogyan sáfárkodott idejével, erejével, tehetségével. Erik Erikson szerint az időskorra az integráció vagy a kétségbeesés lesz jellemző. Aki tartalmasan élt, azt tapasztalatai, élményei „gazdaggá teszik”, aki viszont öregkorában jön rá arra, hogy egész életét üres és felszínes dolgokkal töltötte, azon a kétségbeesés lesz úrrá, és félni fog a haláltól. Érdemes mindig nyitottnak lenni, hogy meghalljuk, súg-e a fülünkbe valamit az Ősz (vagy a Tavasz), legyen az akár jó, akár nyomasztó – ha megértjük, javunkra válik.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2004. 9., szeptemberi számában.