Húsvét – belső utakon

A testhezállótól az ingvállig
A testhezállótól az ingvállig
Összes

Húsvét – belső utakon

Pszichológus blog: Húsvét

Talán a húsvét az az ünnepkör, amivel a XXI. században a legkevésbé tudunk mit kezdeni. A kisebb élelmiszerboltok pénztárainál kölnisüvegek sorakoznak, az áruházakban raklapokon állnak a kindertojások, csokinyulak és bárányok. Vannak szülők, akikben felmerül, vajon a csillogó csomagolás alatt nem a télről megmaradt csokimikulás reinkarnációjának lehetnek-e szemtanúi. A gyerekek fejében a „Hogyan születnek a kisbabák?” kérdést a „Miért tojik a nyúl tojást?” kérdés csigázza tovább. Ami magát a locsolkodást illeti, nők egy része gyűlöli a fején csorgó pacsulit, ha meglocsolják őket, az a bajuk, ha hagyják „elhervadni”, akkor meg az. Húsvét hétfőn a családok egy része egyszerűen úgy dönt, hogy kivonul a hobbitelekre, mások „velneszezni” szöknek a kéretlen locsolók elől.

 

Pedig a húsvét eredetileg a kereszténység legnagyobb ünnepe, melynek során a hívek Krisztus halálára és feltámadására emlékeznek. A húsvétot hamvazószerdától kezdődően negyven napos böjt vezeti be, és olyan népszokások övezték, amelyek a termékenységhez, az élet megújulásához kötődtek. A kölni, a csokitojás és csokinyúl ennek a gazdag egyházi és népi kultúrának a kiüresített, eredetétől elszakadt, iparcikké vált tárgyai.

Lehet-e világnézettől és felekezeti hovatartozástól függetlenül tanulni a keresztény húsvéti, nagyböjti gondolatkörétől, gazdag szimbolikájától? Azt hiszem, a válasz egyértelműen igen. A továbbiakban egy-egy szálat szeretnék kiemelni a vallásgyakorló és a pszichológiai értelemben vett belső munka párhuzamainak rengetegéből.

Nagyböjt – húsvét – Reflektivitás

A keresztény hagyomány/ életvitel számos lehetőséget kínál arra, hogy a saját magunkról, tetteinkről, kapcsolatainkról, terveinkről való gondolkodás a mindennapok része legyen. Pl. az esti ima részeként átgondoljuk a napunkat, mi történt velünk, mit csináltunk, mi az, amit másképp tennénk. A mise liturgiájában is helyet kap a bűnbánat: „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…” – mondjuk. Ha ezek a rítusok nem pusztán kiüresedett rutincselekvések vagy nem színpadias pózolásként szolgálnak, hanem tartalommal is megtelnek, akkor szinte folyamatosan kapunk visszajelzést arról, hogy az eltelt időben milyen mértékben voltunk képesek azok szerint az értékek szerint élni, amelyek fontosak számunkra. Világnézettől függetlenül lényeges, hogy legyenek ilyen alkalmak, amikor tudatosan monitorozzuk a közelmúltat és benne saját cselekedeteinket, másokkal való kapcsolataink alakítását. Helyet kaphat ez a reflektivitás egy meditációban, elalvás előtt vagy akár egy reggeli kávézás során.

Pszichológus blog: Húsvét

Thomas Wolter képe a Pixabay -en.

Hangosan gondolkodni önmagunkról

Gyakran ahhoz, hogy tisztábban lássunk egy-egy számunkra problémát jelentő helyzetben, sokat jelent, ha nemcsak magunkban cipeljük, emésztjük azt, hanem beszélünk is róla valakivel. Egyik előadásán Bagdy Emőke használta az alábbi kifejezést: „A kimondott szó által hallom meg magam.” A belül kavargó érzések, gondolatfoszlányok a beszéd segítségével artikulálódnak, öltenek formát, strukturálódnak. Ez a strukturálódás végbe tud menni (és sok segítséget jelenthet) akkor is, ha leírjuk gondolatainkat pl. egy naplóba.

Ha azonban úgy tudjuk „kiönteni” magunkból mindazt, ami fáj vagy foglalkoztat bennünket, hogy van egy társ, egy másik, aki meghallgat, sok segítséget kaphatunk. Megélhetjük azt, hogy nem vagyunk egyedül azzal, amit cipelünk. A másik visszajelzéséből (kommentárjából, arcának rezdüléseiből vagy csak csendes hümmögéséből) láthatjuk, hogy nagyon is emberi problémákkal küzdünk, könnyen meglehet, hogy egy hasonló történetet kapunk válaszként megnyílásunkra, a másikkal való közös sors lehet osztályrészünk egy bizalmi kapcsolatban.

Gyakran átmenetileg jelentős feszültségtől tudunk megszabadulni egy-egy ilyen beszélgetés által. Mint ahogy a tárgyak alkonyatkor megnyúlt árnyai eltűnnek a napfény hatására, a problémákra, nehézségekre rárakódott irracionális félelmek is jelentősen zsugorodnak azáltal, hogy kimondjuk ezeket, ill. meghallgatja ezeket valaki, és tartja ennek terhét. Gyakran így nyílik meg az út: már kevéssé a félelmeinkkel, szorongásunkkal leszünk elfoglalva. Tudunk arra figyelmet, energiát fordítani, mit lehet tenni az adott helyzetben, hogy a helyzet megváltozzon, vagy mi magunk alkalmazkodni tudjunk, kevésbé szenvedjünk.

A fenti vonások sokféle beszélgetés jellemző jegyei lehetnek. Az a fontos másik, aki meghallgat, lehet egy jó barát, családtag, egy lelki vezető vagy pszichológus, pszichiáter, tanár is. Ami minden esetben hordozó alapja annak, hogy a fentiek bekövetkezhessenek, az a másik iránti bizalom és őszinteség.

Szembenézni azzal, amik vagyunk – lelki tükör és gyónás nemcsak húsvét idején

Teljesen természetes, hogy az emberi kapcsolatokban, különösen hivatalos helyzetekben gyakran igyekszünk a „szebbik arcunkat” mutatni. Azonban mindannyiunkban munkálnak olyan érzések, vágyak, késztetések, amelyek kevéssé vállalhatók fel mások előtt, és amelyeket gyakran saját magunk elől is takargatunk, és igyekszünk kiszorítani tudatunkból. Pedig ezek is mi vagyunk. A keresztény gyónás és az ezt megelőző készülés, lelki tükör jó lehetőséget kínál a velük való szembenézésre. Hasonló ez ahhoz, ami egy pszichoterápiás folyamatban történik. Saját magunk árnyékos oldalával való szembesülés, és a vele való viszony átdolgozása vezet személyiségünk gazdagabbá és rugalmasabbá válásához. Az ide vezető út sokféle lehet, szakrális vagy profán, elindulni érdemes.

Bimbó Melinda, klinikai szakpszichológus

A cikk eredetileg a Mentálhigiénés Csoport számára készült, és ezen a weboldalon elérhető: Mentálhigiénés Csoport