Apák és fiúk

LENGYEL JÓZSEF: OLDÁS ÉS KÖTÉS

A 20. század második felének magyar irodalmát sok középiskolában csak fakultatív anyagként tanítják, az érettségire készülés előtt erre már nem nagyon jut idő. Pedig számos kiváló írása van ennek a korszaknak. Ilyen Lengyel József novellája is, amely noha egy hétköznapi történetet tár elénk, a főszereplő lelkének legapróbb rezdüléseit is ábrázolni tudja.

A novella főszereplője Ambrus, egy tehetséges fiatal sebész. Egyik volt egyetemista társának feleségén szívműtét kell végrehajtani. A férj – egyetemi éveire való tekintettel – azt a professzort kéri meg a műtét elvégzésére, akitől annak idején maga is tanult. A két fiatal férfi között szakmai és etikai problémát feszegető, éles vita alakul ki.

A legidősebb, legtöbb tapasztalattal rendelkező szakorvos kezei közt van-e a legjobb helyen egy közeli hozzátartozónk, vagy be kell látni, hogy mindenki felett eljár az idő, és nem szabad olyan orvost megbízni, aki két éve nem nyúlt szívhez? Ambrus az utóbbi nézetet vallja, sőt szerinte valahogy meg is kellene mondani a professzornak, hogy szerencsésebb volna, ha a praktizálást már a fiatalokra hagyná. Az idős professzor egyidős Ambrus apjával.

Az asszony műtéténél Ambrust osztják be a professzor mellé asszisztensnek. A műtét rendben lezajlik, már csak vissza kell zárni a mellkast, amikor leáll a fiatalasszony szíve. Az idős professzor minden erejét és tudását latba vetve küzd azért, hogy a beteget visszahozza a klinikai halál állapotából. Itt, ezen a ponton a professzort kritikusan szemlélő Ambrus lelkében gyökeres változás veszi kezdetét. Ámulva nézi az öreget, később bevallja, hogy életében nem látott még orvost, aki ilyen reménytelen helyzetben így tudott dolgozni a betegéért. Átöltözés után el is indul, hogy beszéljen az öreggel, de erre már nem kerülhet sor. A professzor mintha saját életével váltotta volna meg a beteg életét: a műtét után nem sokkal rosszul lesz, és hirtelen meghal.

Ambrusnak ettől kezdve nincsen maradása. Nem érzi jól magát sehol, senkivel, így kocsiba ül, és hazautazik, az apjához. Apja már három napja beteg, az öreg szavaiból kiderül, hogy érzi, nem fogja már megérni a következő évet. Ambrus magához akarja venni, hogy Pesten éljenek, az apa nem akarja elhagyni otthonát.

A novella címe nagyon egyszerű, mégis sokat elárul: Oldás és kötés. A szülő-gyermek kapcsolat – így az apa-fiú viszony – maga oldás és kötés. Egy vérből valók vagyunk, a szüleink nevelnek fel bennünket: a biológiai kapocs és az a kapocs, amit a családi közösség jelent, olyan szoros „kötés”, mely míg élünk, fennmarad. Ezt a szoros kapcsolatot életünk folyamán több „oldás” szabályozza mind a két fél részéről. Gondoljuk csak végig! Oldás az anya részéről, mikor elválasztja szopó csecsemőjét. Oldás a gyermek részéről, mikor elkezd járni, és egyre messzebbre megy anyjától. Kisiskolásként lesz először fontos számunkra, hogy örömünket leljük az együttes játékban és barátságok kialakításában. Kamaszkorban szüleink végleg kihullanak a félistenek sorából, kritikus szemmel egyre inkább emberi, esendő vonásaik kerülnek előtérbe. A szerelemmel és a szexualitással az intimitásnak olyan szférája nyílik meg előttünk, amely korábban ismeretlen volt, s amely szorosságát tekintve még a családi kapcsolatokban megengedett érintkezésen is túlmegy. Végül felnőve külön is költözünk szüleinktől, s mi is saját családot alapítunk.

Ugyanakkor a szülőkhöz fűződő viszonyunk csupa újabb és újabb „kötés”. Miután a csecsemő érzékeny lesz arra, hogy a családtagokat megkülönböztesse, már nem lehet bárkinek a kezébe nyomni: a korai kötődést felváltja a ragaszkodás, mely kifejezetten az anya, apa (gondozó) személyének szól. Szüleinkhez köt az is, ahogyan például a biológiai nemünknek megfelelően kezdünk viselkedni. Tőlük tanuljuk meg, milyen egy „igazi férfi/ nő”. Nagymértékben hozzájuk köt az is, hogy kik és mik leszünk, milyen lesz a mi identitásunk. Egy gyermek lehetőségeit sokszor behatárolja az, hogy szüleinek mi adatott meg. Egy paraszti családban felnövő jó eséllyel maga is folytatja a földművelést, mert megtanulja, hogy tisztelni és szeretni kell a földet, stb. De lehet éppen ellenkezőleg is: egy paraszti sorban élő család minden megtakarított pénzét arra költi, hogy kitaníttassa egyik fiát. Ambrus családjában is ez történt.

Sajátos oldás és kötés ez, amely az első-generációs értelmiséget jellemzi. Ambrusban az orvos-lét oldás, eltávolodás, mert nem a családi hagyományokat folytatja, teljesen más módon éli az életét, más környezetben, más gondokkal, talán más gondolkodásmóddal. Lengyel novellájában az identitás és az apa-fiú viszony sajátos kapcsolódását láthatjuk. Ambrus az apjára emlékeztető professzor halála után nyugtalanná vált, érezte, erősen ideje volna már hazalátogatni. Ahogyan az öreg sebészt nagyon távol érezte magától, úgy valószínűleg apjától is igen messze szakadt. Amikor Ambrus ráébredt arra, hogy a professzor még mindig tud újat mutatni, olyasmit, ami őszinte csodálatot és tiszteletet vált ki belőle, szerette volna ezt elmondani az öregnek. Ám erre már nem kerülhetett sor annak halála miatt. Nagyon kínzó érzés, amikor egy ismerősünk (családtagunk) úgy távozik az élők sorából, hogy nem tudtunk valami fontosat elmondani a számára. Ambrus a műtét után jött rá arra, hogy ahogyan az öreg professzorhoz való hozzáállását át kell értékelnie, úgy a saját apjával való kapcsolatát is. Annál is inkább, mert még megteheti, hiszen apja még él. A hazalátogatás élménye ébreszti rá arra, hogy egész életét „csőlátóként” élte eddig. Lehet tisztelni és szeretni tőlünk nagyon különböző embereket, tanulni tőlük pedig egyenesen kötelező.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredetileg a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 9., szeptemberi számában jelent meg.