Lakatra zárt sorsok

SZABÓ MAGDA: AZ AJTÓ

A németeknél a csukott szobaajtó elfogadott, az angoloknál épp ellenkezőleg, barátságtalan dolognak számít, ha valaki bezárkózik. Hogyan tudjuk szabályozni, hogy az embereket mennyire engedjük be saját belső tereinkbe? Mindenki ismer olyan embereket, akik mindenkinek azonnal sarkig tárják magukat, nem kell az ajtajukra se zár, se kilincs, a huzat is ki-be jár rajtuk. Ezeket az embereket minden nyitottságuk és barátságosságuk mellett nagyon sebezhetővé is teszi az, hogy semmiféle fokozatosságot, szabályozást, védelmet nem működtetnek. A másik végletet azok képezik, akik újabb csalódásoktól tartva jó előre bebiztosítják magukat, ezeregy lakattal védekeznek.

A lelki egészség szempontjából a legoptimálisabb állapot az, ha a személy megtanulja, kiben mennyire bízhat meg. Saját védelmünk, lelki békénk érdekében kellenek az ajtók, ugyanakkor kell, hogy kilincs és zár is legyen rajtuk. Hogy lehessen nyitni és csukni őket. Különben falakká válnak. És kellenek olyan emberek is körénk, akiket érdemesnek tartunk arra, hogy bebocsátást nyerjenek. Több ajtónk is van. Némelyik mögé talán saját magunk sem tudunk benézni.

Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényének főszereplője, Szeredás Emerenc saját, lakatra zárt ajtajának foglya lett. A szó fizikai és lelki értelmében egyaránt. Amikor az ajtó résnyire kinyílt, akkor kattant Emerenc csuklóján a saját maga gyártotta bilincs.

A regény szüzséjében, történetében nincs semmi rendkívüli: egy házaspárnak jó házvezetőnőt ajánlanak, egy nagy munkabírású idős asszonyt, aki sok évvel később otthonában agyvérzést kap, majd később, a kórházban meghal. Ami miatt Az ajtó című könyv hét magyar kiadást és harmincnégy nyelvre fordítást megért, az Szeredás Emerenc – hogy Szabó Magda kifejezését használjuk – „mitikus alakja”, és az a különös kapcsolat, amely az írónő és az öregasszony között a „csukott ajtón” keresztül szövődik, s mely az ajtó merevsége miatt, már az indulástól magában hordozza tragédiáját.

Vannak, akik a nagy sorscsapások alatt megtörnek, pszichiátriai betegségeket szereznek, alkoholizálásra adják a fejüket, embergyűlölővé válnak, öngyilkossággal kísérleteznek stb. Emerenc kislányként látta villámcsapástól szénné égett kis ikertestvéreit, akiket ő hozott el akkor otthonról, és látta anyját emiatt kútba ugrani. Gyermekként már cselédnek adták, gazdái kislányát, a zsidóüldözés elől menekített Évikét saját törvénytelen gyermekeként vitte falura, ott összeverték, szidták Emerencet, amiért szégyent hozott a családra. Később a férfiakban is csalódnia kellett, akit szeretett, bizalmába fogadott, az kifosztotta mindenéből. Az idős Emerenc rengeteget dolgozott, a munka mégis mindig maradt ideje hatalmas komatálakkal betegekhez járni, ruhája, házeleje mindig makulátlanul tiszta volt, mindig volt nála valami finomság, amit az ég tudja, mikor sütött, szerette és féltette az állatokat, mindig elsőként tudott meg minden hírt, őt az egész környék tisztelte, szerette, bizalmába fogadta. Emerenc a korábbi sorscsapások dacára erőben, egészségben sok munkával akár 100 évig is élhetett volna. Egy gyenge pontja azonban neki is volt: lakását titok fedte, oda teremtett lélek be nem tehette a lábát egyetlen nagyra becsült ismerősén: az alezredesen (és egyszer az írónőn) kívül.

Emerenc az őt ért sorscsapások során sem pszichotikus, sem alkoholista, sem embergyűlölő nem lett. Egy dolgot azonban nem tudott elviselni, azt, hogy ő maga ne csak adjon magából és abból, amije van, hanem olyan mély érzelmi kapcsolatot létesítsen valakivel, amelyet kölcsönös függőség, érzelmi egymásra utaltság és a folytonos adok-kapok szimmetriája jellemez. Emerenc kapcsolataiba nem fért bele az, hogy egyszer majd ő is segítségre szoruljon, és kiszolgáltatottságában önzetlen emberektől kapjon, visszakapjon valamit abból, amit az évtizedek során ő oly magától értetődő természetességgel adott. Ezer lakatra zárta lakását, mely első két, kilincsére felakasztott macskájának utódait védte, és azt a tárgyi hagyatékot, amelyet a kis Éva megmentéséért kapott a gazdag zsidó családtól. Ezer lakatra zárta emlékeit, fájdalmas múltját, halottait, s ezekkel együtt azt a természetes igényét is, hogy még egyszer az életben gyermeki módon szeressen, s viszontszeressék. Már csak azért a vágyáért élt, hogy elhunyt rokonainak maradványait összegyűjtse, s egy gyönyörű kriptában adja meg nekik a végtisztességet.

Azzal – okos és előrelátó öregasszony lévén – számolt, hogy meghalhat, így jó előre elrendezte hagyatékának sorsát, és arról is gondoskodott, hogy a kripta mindenképp megépüljön. Arra azonban nem gondolt, hogy a halál nem azonnal éri őt, hanem magatehetetlensége miatt megalázottan, a környék lakói előtt megszégyenülve, ép tudattal kell ácsorognia a halál kapujában. Bár idős volt, agyvérzése után élet és halál között ő maga választhatott. Az életbe vissza csak úgy vezetett út, ha elfogadja azok segítségét, akik szeretik őt – vagyis ha ajtót nyit. Emerenc idősödve talán egyedül az írónővel való ismeretségében hezitált azon, talán mégis érdemes volna nyitni. Magatehetetlen állapotában azt tapasztalta, ismét becsapták, kiszolgáltatták (annak ellenére érezte ezt, hogy az írónő állította „csapda” az egyetlen módja volt annak, hogy megmentse az ő életét). Így élet és halál között inkább választotta a halált, mint a másoknak való kiszolgáltatottságot. Nem mert többé bízni, ajtót nyitni sem. Még egy dolog volt, amivel az idős asszony nem számolt. Választásával nemcsak halált választott saját maga számára, hanem mardosó bűntudatot is annak számára, aki még jóval Emerenc halála után is tehetetlenül toporog álmaiban az öregasszony ajtaja előtt, s az idővel hadakozva elkeseredetten próbálgatja a nem nyíló lakatokat. De ez talán nem is érdekelte Emerencet.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2005. 11., novemberi számában.