Egy könyv a társfüggőségről

LÉDERER KATALIN: EGY ISMERETLEN TÖRTÉNET
L’HARMATTAN KIADÓ, BUDAPEST, 2008

Évekkel ezelőtt a L’Harmattan Kiadó útjára indított egy sorozatot Sorsok és Szenvedélyek címmel. Ebben a sorozatban az olvasók egy-egy szenvedélybetegséggel ismerkedhetnek meg közelebbről: szenvedélybetegségben szenvedő személyek önvallomásaikban írják meg sorsuk alakulását, betegségük történetét. Az egyes szám első személyben íródott művek a megismételhetetlen, egyedi történeten túl bepillantást engednek számos olyan területre, amelyek az individuálison túlmenően az adott betegség tipikus vonásait, jellegzetességeit mutatják meg. 2008-ban a Sorsok és Szenvedélyek sorozat részeként L’Harmattan Kiadó Léderer Katalin Egy ismeretlen történet című könyvét jelentette meg.

Társfüggőség

Léderer Katalin holocaust-túlélő zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, fogantatását a családi legendárium Sztálin halálhíréhez köti. A saját történet elmesélése a felmenők történetébe ágyazódik. A szerző édesanyja mintegy saját anyja ellenpéldájaként a rengeteget olvasó, gondolkodó, nőiségét nem hangsúlyozó, terveit férfias elszántsággal teljesítő, elveiért élő asszonyként élte le az életét, anyaszerepében nagy hiányosságokkal. Az apa tehetséges íróként indult, majd „meg nem értett művész”-ként élte le / itta el az életét. A felmenők között rengeteg az öngyilkos. A szerző olyan férfit választ magának, aki egy üveg itallal jön a randevúra, majd évtizedekkel később az alkohol viszi a sírba. Három közös gyermeküknek végig kell nézniük apjuk állapotának fokozatos leromlását, az időnként emberhez méltatlan állapot és viselkedés elviselése fejlődő életük része lesz. A szerző beszámol kapcsolatairól, a szülőkhöz, gyerekekhez fűződő viszonyán túlmenően a házassága előtti, alatti, utáni férfiakról, s e férfi-nő történeteket a társfüggőség szálára fűzi fel. Röviden ennyi a történet. És mégsem ennyi.

Léderer Katalin történetében számos olyan sajátosságra vetül fény, amely segít megérteni azt, hogy a szenvedélybetegség nem a „semmiből lesz”. Azt, hogy az alkoholbetegek önsorsrontása” nem az „erős akarat” hiányáról és a „lustaságról” szól, és hogy a társfüggőség mögött a családi szocializáció mély árkai húzódnak meg, amelyeket nem lehet egy kórházi kezeléssel átírni.

A társfüggőség mögött gyakran feltételeznek túlzott szülői gondoskodást vagy éppen ellenkezőleg: elégtelen szülői szeretetet. Noha a szerző szülei „a maguk módján” szerették gyermeküket, a házaspár élete több olyan sajátossággal is bírt, amelyek jelentősen megnehezítették azt, hogy Katalin később nőként, szellemi értékekkel bíró lényként vagy akár a gyakorlati életben otthonosan mozgó emberként rugalmasan illeszkedhessen a világhoz.

A szerző édesapja ivott, sőt felesége vette neki a bort. Később Katalin maga is olyan társat választott, aki alkoholista lett – s akárcsak annak idején az anyja, ő maga vette meg az italt a férjének. (Később egy ideig maga Katalin is erősen italozott.) A szerző nagyon sok figyelmet szentel szülei kapcsolatának leírására. A két szülő között nagy korkülönbség volt, nagyon mélyen szerették egymást. A köztük lévő kapcsolatban nagyon meghatározó volt a közös szellemiség, az intellektuális tevékenységek magasra értékelése. Ebbe a kapcsolatba nehezen fért bele egy gyermek. A szerző maga számos olyan példát említ, amely arról árulkodik, hogy a pár nehezen tudta úgy átalakítani korábbi életmódját, hogy az egy gyermeknek megfelelő legyen. A szerző gyermekként rengetegszer élte át azt, hogy nincs helye a családban, ezt az élményt képezte le például a térben az, hogy nem volt a lakásban egy olyan hely, ami az ő saját kis zuga lett volna, még a saját ágyáról is leszorult, amikor anyja tanítványai késő estig ott voltak.

Az anyától / szeretett személyektől való szeparáció alapvető élményként jelenik meg. A szerző az „államosítás” szót használja a korai, különböző gyermek-közösségekbe adására, melyekre általában különösebb lelki előkészítés nélkül került sor, s melynek legszélsőségesebb formája egy kéthetes állami gondozás volt. De megjelenik az apától való elszakítottság is: az anya mindig gondosan ügyelt arra, hogy a gyermek ne zavarja írás közben az apát, s noha talán mind a gyermeknek, mind az apának jobb lett volna, ha rendszeresen vannak együttes élményeik, Katalin a vasárnapokat anyjával házon kívül töltötte, hogy apja „alkotói szabadsága” ne csorbuljon.

Minden lánygyermek fejlődésében nagyon nagy szerepe van az apával való kapcsolatnak. Annak is, hogy lássa apja és anyja egymással való viselkedését, és annak is, hogy gyermekként megélhesse apja szeretetét, elismerését. Katalin több alkalommal választott saját magánál jóval idősebb férfiakat, egy kivétellel minden esetben olyasvalakit, aki kissé szerencsétlen, támogatásra szorul. A nagy szerelem elvesztésekor szembesülni kell a kérdéssel: ha mindenem a másik, akkor ki vagyok én a másik nélkül?

Léderer Katalin könyve nemcsak azért érdekes olvasmány, mert egy okos és érzékeny nő kalauzol végig bennünket a társfüggőség különböző bugyrain. Hanem azért is, mert bepillantást nyerhetünk abba, hogy az eltelt évek során, illetve magának a szövegnek a megírása során hogyan dolgozik azzal a több generációra visszanyúló örökséggel, amelyet kapott, és hogyan fejlődik önmagáról való tudásában és bölcsességében – még ha ez a bölcsesség igencsak eltér attól, amely tudós édesanyját jellemezte.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 1.-2., január-februári számában.