KELEMEN GÁBOR: ÁTLENDÜLÉS. VÁZLATOK A REFLEKTÍV KLINIKAI SZOCIÁLIS MUNKÁHOZ.
Animula Kiadó, 2011.

Hallott-e már a kedves olvasó Székely Ilonáról, a Kaliforniában élő családterapeuta apácáról? Ha még nem, hát legfőbb ideje, hogy megismerje, ki is ő. Tudja-e, milyen gyógyszereket kap az értelmi fogyatékossággal élők egy tekintélyes hányada, és hogy mire fel kapják ezeket? A válasz valószínűleg: „Nem”. Mi jut eszébe, ha azt látja leírva: „reflektív klinikai szociális munka”? Ezek a kérdések első pillantásra igen partikulárisnak tűnnek. Második és sokadik pillantásra azonban kiderül, hogy testi, lelki jóllétünk, társadalomba ágyazottságunk alapjaihoz nagyon is kapcsolódnak.

Az Animula 2011-ben jelentette meg az addiktológiában járatos pszichiáter, pécsi egyetemi oktató, Kelemen Gábor új könyvét. A kötet tizennyolc olyan rövidebb írást tartalmaz, amelyek együttesen körvonalaznak egy viszonylag új tudományterületet és gyakorlati szaktudást: a reflektív klinikai szociális munkát. A szerző nagyon szép címet talált: „Átlendülés ” az a szó, amely megmutatja, mi az, amiben e cikkek egy irányba tartanak. Kelemen a könyv Előszavában fejti ki, hogy ez a cím arra a mozdulatra utal, amelynek eredményeképpen az egészségügy és a szociális szféra összekapcsolódik. Ez az összekapcsolódás, ez a lendület a letéteményese egyrészt annak, hogy a klinikumban egy multiprofesszionális team hatékonyan, magas szakmai színvonalon lássa el a kliensek segítését. Másrészt pedig ez a „lendület” hozhat új kérdésfelvetéseket, ötleteket, kritikai megfontolásokat az egészséggel, betegséggel kapcsolatos tudományos munkákban, az „átlendülés” az ember társadalmi-kulturális beágyazottságának hangsúlyozásával fontos alternatívája lehet a pszichét természettudományos eszközökkel vizsgáló medicinának és lélektannak.

A kötetet Előszó és Bevezetés nyitja. Az előbbiben Kelemen tömör összefoglalást ad a könyvben helyet kapott írásokról, az utóbbiban pedig egy remek és sűrű áttekintést kapunk a klinikai szociális munka mibenlétéről és fejlődéstörténetéről. Ezt követően a könyv négy nagyobb egységre tagolódik. A Korunk sajátos problémái olyan cikkek, recenziók gyűjteménye, amelyek egy-egy mentális rendellenesség történeti, szociológiai, tudománytörténeti hátterét járják körbe. Ahogyan az alaklélektan egy-egy közkedvelt vizuális jelenségét – pl. a Rubin-serleget – vizsgálva egyszer csak megcserélődik a figura és a háttér, Kelemen Gábor recenzióit olvasva is könnyen átbillen a figyelmünk: kinek a rendellenessége egy mentális zavar? Az egyéné? A kultúráé, amelyben él? A tudományos közösségé? Soha annyi borderline személyiségzavarral élő nem volt, mint most, kérdés, hogy ez a kor hogyan ágyaz meg az agressziónak, a belső üresség élményének, az indulatok késleltetni nem tudásának. Az önimádat kultúrája zöld utat ad a nárcisztikus személyek érvényesülésének, felvetődik a kérdés, hogy normális-e az, ami gyakori, ami általános. A tudomány, amelyre hagyatkozunk, szakmai protokollokkal szentesíti a női test medikalizálását, határt húz egészség és betegség között, és szemlélete alapvetően nem az „egész”-ség elérésének támogatására irányul, hanem a betegség felismerésére, helyrehozatalára vagy éppen tüneti kezelésre. Nem veszi figyelembe, hogy az ember nem egy soros kapcsolású karácsonyfa-izzósor, amelynek meg kell találni és kicserélni a kiégett elemét, hanem egy egyedi történettel bíró, érzelmekkel, vágyakkal, szociális szükségletekkel, különböző belső erőforrásokkal rendelkező személyiség.

Ezt a szálat viszi tovább a második nagy tematikus blokk, mely A pszichiátria szemléleti válsága címet viseli. Az itt helyet kapott négy írás kritikus szembenézés a pszichiátria mibenlétével, tárgyával, és a mai magyar egészségügyben érvényesülő mindennapi gyakorlattal. Amit a szerző leír, összhangban áll Buda Béla nemrég megjelent könyvének, Az elme gyógyítása című művének szellemiségével. Mindketten amellett érvelnek, hogy nem az antipszichiátria az, ami ezt a tudományágat aláaknázza, hanem azok a visszásságok, amelyek a kutatásban és a betegellátásban felütik a fejüket.

A harmadik rész: A módszertan kérdései a kötet szíve. Ahhoz, hogy a szociális munkások – és általában a segítő szakmában dolgozó szakemberek – jól végezzék a munkájukat, igen speciális készségekre kell szert tenniük, és nemcsak gyakorolni, de karban is kell tartani ezeket. Kelemen Thomas Szasszal vitatkozva áll ki amellett, hogy a kiképződés egyik sarokpontja a sajátélmény: az a folyamat, amelynek során a segítő maga is a páciens-szerepbe kerül, és ezáltal tesz szert ön ismeretre. Így jön létre az „orvos-gyógyszer”, csak így dolgozhat később saját személyiségével a segítő. Az önismeret mellett számos készség szükséges még, Kelemen ezek közül a reflektivitást emeli ki. A segítő saját szakmai munkájáról, a klienséről és az adott szakterülethez tartozó ismeretanyagról alapos, kitartó, elemző, a tapasztalatokat, felismeréseket a további munkába beépítő módon kell, hogy gondolkozzon. Kelemen eljátszik a szóval: a reflexív, vagyis az inger–válasz automatikusságát implikáló kifejezés mellőzésével is azt kívánja erősíteni, hogy nem mechanikus, hanem elgondolkodtató, mérlegelő, megvilágító mentális folyamatnak tartja a reflektív munkamódot. Ez a beállítódás szorosan kapcsolódik a dialógusban levéssel: saját magunkkal, a kliensekkel, a kollégákkal, a szupervízorral. A kötet utolsó része a szerző saját magán gyakorolt reflektivitásának lenyomata. Noha a Székely Ilona, a parréziaszta című írás kétségtelenül a kötet legszemélyesebb hangvételű darabja, Kelemen egész munkáján érezhető az oktatót-kutatót, a gyakorló orvost és a magánembert eggyé szövő személyes, morális állásfoglalás, amely képes kijelölni, melyek azok a teoretikus és gyakorlati kérdések, amelyek mentén dolgozni, tanítani, értelmes életet élni érdemes.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2011. 11.-12., november- decemberi számában.