Altatók, nyugtatók, antidepresszánsok. Vannak pszichés betegségek, amelyekben a gyógyszeres kezelés indokolt, vagy egyenesen nélkülözhetetlen. De hogy a hatvan év feletti magyar lakosság úgy szedi ezeket, mint más a cukorkát vagy a C vitamint, az nagyon megrázó tapasztalat volt számomra.

Időskorú emberek pszichológiai gondozása és szűrővizsgálata során – különösen nőknél – azt tapasztaltam, hogy a II. világháború idején, vagy azt megelőzően születettek mindennapjait igencsak megnehezítik azok a szociális szerepek, berögzült viselkedésminták, amelyek az ő fiatalságukban természetesnek számítottak.

Sajnos a társadalomban még mindig hallgatólagos elvárás az asszonyokkal szemben, hogy mindent „elhordjanak a hátukon”. A munkahelyen való helytállás mellett a hagyományos női szerepeket is el kell látni. Ez a háztartás, ház körüli munkák, gyerekek gondozása mellett gyakran a férj teljes körű kiszolgálását, és az idősebb, akár hosszú évekig fekvőbeteg rokonok ápolását is jelenti. Azt, hogy ezek az asszonyok mit szeretnének, mennyit bírnak el, talán soha nem kérdezte senki.

Az évek során felgyülemlett feszültség, testi-lelki igénybevétel aztán megteszi a hatását: van, akinek „felmegy a cukra”, másnak „megszakad a szíve”, van, aki daganattal küzd, stb. Sokszor a testi tünet, mint valami néma kiáltás mondja el az asszonyok helyett azt, amit ők maguk nem tudnak megfogalmazni. Azt, hogy valami nagyon nem jól van, hogy az életvitelükben, a kapcsolataikban, a gondolkodásmódjukon valamit változtatni kell. Ezt a munkát pedig egy pirula sem tudja elvégezni helyettük. Mit lehet tenni a gyógyszeres kezelésen túl? Alább egy-két gondolat következik, amely megfogalmazódott bennem e témakör kapcsán.

Az asszertivitás és érzelemkifejezés szerepe az időskori lelki egészségben

Nagyon gyakran lehet ezzel az idegen kifejezéssel találkozni. Mit is jelent ez a szó? És hol van ennek helye az idős emberek mindennapjaiban?

Asszertívnek az olyan viselkedést nevezzük, amelyben a személy képes érvényt szerezni saját igényeinek, szükségleteinek, de oly módon tudja érdekeit érvényesíteni, hogy közben tekintettel van a többi emberre is. Az asszertív személy sem nem önalávető, sem nem agresszív módon fellépő. Nagyon gyakori az, hogy az emberek – idősek is – csak nyelnek, nyelnek, és éveken keresztül hordoznak magukban mély sérelmeket, vagy egyszer robbannak, és olyan módon öntik a másik fejére a dühüket, amit az nem tud hová tenni. Érdemes nem hagyni, hogy felgyűljön és cirkuláljon a feszültség.

Ehhez valószínűleg sok mítosszal le kell számolni.
Például nem igaz, hogy egy nagymamának mindig készen kell állnia unokái fogadására. Ki-ki érzi, mennyit bír, mennyi egyéb elfoglaltsága van. Így nyugodt körülmények között érdemes fiával, lányával megbeszélni, mikor és mennyi időre vállalja az unokák felügyeletét.

Egy másik hamis mítosz az, hogy ugyanúgy győzni kell a feladatokat, mint fiatal korban. Ha a családtagok (férj, esetleg felnőtt korú gyerekek, beteg rokon, stb.) megszokták a kiszolgálást, valószínűleg nehezen veszik tudomásul, hogy nekik is meg kell mozdulniuk saját kényelmük érdekében.
Hogyan lehet ezt úgy megmondani, hogy lehetőleg ne legyen belőle sértődés?

A pszichológia „én-állítás”-nak nevezi azt a közlési formát, amely arról ad hírt, hogy mi hogyan érezzük magunkat egy helyzetben, segítségével könnyen kifejezhető az, hogy mit szeretnénk, hogyan változzon a számunkra kényelmetlen helyzet. Vagyis szemrehányás, duzzogás, veszekedés helyett érdemes arra koncentrálni, hogy a másik megértse, mi milyen állapotban vagyunk. Pl. „fáradt vagyok, szolgáld ki magad, kérlek”, vagy „olyan rosszak a lábaim, nem szeretnék több órát kinn állni az udvaron, míg a gyerekek bicikliznek”, stb.

beauty_of_nature képe a Pixabay -en.

Mi az, ami kikapcsol, feltölt?

Érdemes odafigyelni arra, hogy rendszeresen legyenek olyan tevékenységek, amelyek jó élményekkel töltenek el, kicsit kizökkentenek a mindennapokból, a napi rutinból. Van, aki sétál egy nagyot, más kézimunkázni vagy rejtvényt fejteni szeret. Az unokákkal való játék pl. szólánc, memória játékok kiváló agytornaként is szolgálnak. Ma már elég sok nyugdíjas-szervezet működik, számos programot szerveznek, az ezeken való részvétel nemcsak szórakozást kínál, de társaságot is. Hasonló korú, élethelyzetben lévő (pl. házastársát gyászoló) emberrel lehet ismerkedni, barátságot kötni.

Feladatok, az érzés, hogy szükség van ránk

Az idősekkel való munka során egy nagyon érdekes dolgot tapasztaltam. Hogy ki hogy van a bőrében, azt gyakran nem objektív tényezők pl. egészség, családi kapcsolatok határozzák meg. Azt láttam, hogy azok az emberek örvendtek jó lelki egészségnek, akik számot tudtak adni maguknak arról, hogy mit keresnek a világban, mi végre élnek, akár egyetlen hozzátartozó nélkül. Ebben az értelemkeresésben nagyon lényeges helyet foglal annak tudata, hogy szükség van rájuk. Fontos, hogy ki-ki erejéhez mérten találjon magának feladatokat és végezze ezeket rendszeresen. Ez gyakran a háztartási teendőket jelenti, de van, akinek a kert a fontos, és az, hogy tudjon adni a gyermekeinek abból, ami megterem. A világban nagyon sok minden megfér egymással, és mindenki képes valamivel hozzájárulni a nagy egészhez. Most, amikor ezt írom, egy mentális hanyatlásnak indult néni arca van előttem, aki nagyon meg volt elégedve a sorsával, és noha számolni már nem tudott, a közelmúlt történéseire sem volt képes maradéktalanul visszaemlékezni, viszont gyönyörűen díszítette az oltárt, örömét lelte ebben a feladatban, az egyházközségben pedig – ahol mindenki szaladt ezeregy más teendő után – rendszeresen szükség volt erre, és számítottak az ő munkájára.

Bimbó Melinda, klinikai szakpszichológus

A cikk eredetileg a Mentálhigiénés csoport számára készült, és ezen a honlapon elérhető: Mentálhigiénés Csoport