ORFEUSZ ÉS EURÜDIKÉ

A zene hatalmáról nagyon sokan írtak már. Az elsők között volt a görög filozófia egyik legnagyobb óriása, Platón, aki egyenesen kitiltotta államából a zenét. Úgy vélte, a művészeti ágak közül a zene az, amelyik a leginkább képes az emberi lélek mélyére hatolni, és olyan érzések, indulatok kiváltására alkalmas, amelyek veszélyesek lehetnek. Ezért kizárólag olyan hangnemek és hangszerek használatát tűrte meg az államban, amelyek a bátor, jellemes emberek kinevelésére alkalmasak. Minden olyan muzsika, amely sírást, félelmet vagy éppen féktelen jókedvet vált ki az emberből, az ideális állam határain kívülre száműzendő. Noha Platón elég radikálisan vélekedett a zenei cenzúráról, alapvető jelentőségű az a megfigyelése, hogy a zene jelentős hatással van hangulatunkra.

A görög mitológiában Orfeusz, a híres thrákiai dalnok olyan gyönyörűen muzsikált, hogy mindenkit elbűvölt lantjátékával és énekével. A mítosz szerint, amikor Orfeusz játszott, a madarak elnémultak, a halak kiemelkedtek a vízből, hogy jobban hallhassák őt, a farkas és bárány békében éltek egymással. Az emberek nevettek, ha vidám dalt énekelt, sírtak, ha a lant búsan zengett. A vízitündérek is csodálattal hallgatták zenéjét, köztük Eurüdiké, aki Orfeusz felesége lett. Boldog, de rövid házasságban éltek, mert Eurüdikét megmarta egy kígyó. A vele játszó gyermekekkel megüzente Orfeusznak, hogy nagyon szerette, és meghalt. Orfeusz sehol sem talált nyugalmat, hiába múlt az idő, fájdalma nem csillapodott, más asszony nem kellett neki, csak Eurüdikét gyászolta. Elhatározta, hogy elmegy az alvilágba Hádészhez, a holtak birodalmának uralkodójához, és addig könyörög neki, míg vissza nem kapja feleségét.

Útja során a zenéje segítette, a faágak, fűszálak arra hajlottak, amerre az alvilágba vezető ösvény kanyargott. A holtak birodalmának kapuját a háromfejű kutya, Kerberosz őrizte. Mikor Orfeusz énekelni kezdett a kutyának, Kerberosz lefeküdt, és átengedte a holtak kapuján az élő Orfeuszt. Kharón, az alvilág révésze sem tudott ellenállni, és hagyta, hogy a csónakban maradjon a férfi. Hádészt és feleségét, Perszephonét annyira meghatotta Orfeusz zenéje, hogy teljesítették a kívánságát, egy kitétel volt csak: a dalnok addig nem nézhetett a feleségére, amíg fel nem érnek az élők birodalmába. Ezt Orfeusz nem tudta teljesíteni. A történet tragikus fordulatának több változata is van. Az egyik változat szerint a fiatal szerelmes férj nem tudja megállni, hogy ne pillantson hátra, a mögötte jövő feleségére. Egy másik változat szerint Orfeusz csak a saját lépteit hallotta, Eurüdikéét nem. Nagyon megijedt, azt hitte, valami baj történt ismét vele, így elfeledkezett Hádésznak tett ígéretéről, hátrafordult, s így örökre elvesztette Eurüdikét.

Arisztotelész – tanítómesterével, Platónnal ellentétben – már nem az életünkből száműzendő káros dolognak tartja a zenét, hanem épp ellenkezőleg, arra buzdít, hogy éljünk a művészetek adta lehetőségekkel. Keressük a lehetőséget a művészetek által kínált megtisztulásra. Így a zene és a kiváltott érzések már nem szégyellni és takargatnivaló dolgok, hanem olyasmi, ami szervesen hozzánk tartozik, és amit éppen ezért érdemes megismernünk.

Használjuk hát a zenét! Rengeteg fajta muzsika áll a rendelkezésünkre. A klasszikusoktól kezdve a rádiókban vagy a tévé zene csatornáin hallható könnyűzenékig. Lehet aktívan: zenét játszva elmerülni a muzsikálás örömében, de lehet passzívan is, hallgatóságként belemerülni a hangok világába. Ha az Orfeusz-mítoszt a pszichológia szempontjából próbáljuk meg értelmezni, felfogható az egész történet úgy, mintha egy ember lelkén belül játszódna. Orfeusz az a művész, aki a hangszerét nagyon tudatosan használja. Az állatok, akiket megszelídít, azok az ösztönerők, a lélek azon részei, amelyek gyakran nem túl barátságosak, többségében nem is tudatosak. A zene lehet az az eszköz, amellyel lelkünk e tudattalan tartományához hozzáférésünk lehet, amellyel képesek leszünk megbarátkozni, egyáltalán utat találni a másképp csak álmokban vagy elszólásokban felbukkanó tudattalan érzéseinkhez, vágyainkhoz.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 06., júniusi számában.