Zárkózottság vagy félelem? Érdemes ezt rögtön különválasztani. Vannak ugyanis, akik békében élnek magukkal, nem vágynak arra, hogy nyissanak még több ember felé, mások életét viszont megkeserítik a társas élet színtereihez kötődő szorongások. Jelentősen megnehezítve ezzel a szerelmi életet vagy a karrierépítést is.

Zárkózottság és társasági élet: introverzió – extraverzió

Vannak alkati különbségek a tekintetben, hogy az emberek mennyire érzik jól magukat közösségekben. Az akadémiai pszichológia többek között az extraverzió – introverzió dimenzió egyéni különbségével magyarázza, hogy egyesek miért érzik jól magukat egy rock koncerten, mások pedig miért ülnek le inkább egy könyvvel egyedül. Minden ember agykérgi elektromos aktivitásának van egy optimális szintje. Ez az introvertált embereknél eleve egy kicsit magasabb, mint az extravertáltaké. Így az introvertáltak ahhoz, hogy megőrizzék ezt az optimális szintet, gyakran védik magukat a külső ingerek hatásaitól. Ezzel szemben az extravertáltak ingeréhesek, az egyik legnagyobb hatású ingerforrás pedig a többi ember, illetve azok a helyzetek, ahol lubickolni lehet a társas kapcsolatok tengerében.

Félénkek, de társaságra vágyók

Más emberek viszont nagyon is vágynak arra, hogy közösségben legyenek, de szoronganak ezektől a helyzetektől, tele vannak gátlással. Életük egyik alapkérdése, hogy szerethetőek-e, vajon elég fontosak, érdekesek, vonzóak-e a számukra fontos másiknak. Intenzív szorongással reagálnak minden olyan pici jelre, ami a visszautasításra utalhat. Gyakori, hogy a valós életben megfigyelhető félszegség mellé élénk fantáziaélet társul. Nappali álmodozásaik közepette ezek a személyek szívesen látják magukat népszerűnek, olyan embernek, akikkel szívesen barátkoznak befolyásos emberek, ragadnak rájuk vonzó férfiak és nők. Olyan is van, aki előadóművészi ambíciókkal rivaldafényről és színpadról ábrándozik. A valóság ehhez képest kiábrándító.

“Nem fog az eszembe jutni semmi!”

„Roló lehúzva.”, „Mintha egy fal lenne körülöttem.”, „Nem fog eszembe jutni semmi.” Gyakran ezekkel a kifejezésekkel írják le a társaságban szorongók, hogy mit élnek át, amikor bemutatják őket valakinek, vagy meg kell szólalniuk valahol. Az erős negatív érzelmek hatására sajnos valóban beindul egy ördögi kör. Van, aki már előre szorong attól, hogy el fog pirulni, le fog izzadni, összeakad a nyelve, és ezek a jelek elárulják majd őt. Ettől aztán valóban izzad, remeg, pirul, sutábban fejezi ki magát. Azt viszont már nem látja meg, hogy mindez őt zavarja leginkább, nem a többi embert.

Honnan ered ez a félénkség, félszegség?

A személyiség biológiai elméleteinek hívei szerint vannak emberek, akiknek az agya eleve érzékenyebb a büntetéssel kapcsolatos információk detektálására. Például eleve érzékenyebbek minden olyan ingerre, ami arra utalhat, hogy egy szeretett vagy vonzó személy visszautasíthatja, elutasíthatja őt.

A biológiai különbségek mellett azonban nagy szerepe van az élettapasztalatoknak is. Mit éltünk meg eddigi életünk során? Mit tükröztek vissza a számunkra fontos emberek belőlünk? Mennyire tartottak bennünket szeretetre méltónak, ügyesnek, jó társnak? Mindannyian egy egyre táguló társas térbe születünk bele. Először az édesanyánk testi közelsége és szeretete, később a család többi tagja, még később bölcsődei, óvodai, iskolai társak és tanárok vesznek bennünket körül. Ezekben a társas közegekben tanulunk meg emberek között viselkedni, másoknak belső állapotokat tulajdonítani, együttműködni, egymásban megbízni, konfrontálódni, magunkért kiállni, a másikra odafigyelni. Eközben formálódik bennünk az is, amit a pszichológia társas énképnek nevez. Az a kép, ahogyan szerintünk mások bennünket látnak.

Azokban a családokban és óvodai, iskolai közösségekben, ahol sok a feszültség, a megszégyenítés, a büntetés, a gyerekek nehezebben tanulnak meg társas helyzetekben ügyesen boldogulni, kezdeményezni, önértékelésük is alacsony, társas énképük negatív lesz. Mindez alapjaiban meghatározza, hogy később hogyan boldogulnak társas helyzetekben.

Miért érdemes változtatni?

Mert lehet.
Mert ez az állapot jelentős szenvedést okoz. Ennek egyenes következménye, hogy a félénk emberek – ha csak tehetik – elmenekülnek a társas helyzetek elől, miközben haragszanak magukra, amiért inukba szállt a bátorság. Mivel a társas helyzetekben jelentkező félénkség gyakran kamaszok, fiatal felnőttek életét keseríti, ez a probléma kihathat a személyiség fejlődésére. Vagyis az élet azon területein verheti béklyóba a személyt, amelyek birtokba vétele éppen akkor zajlik. Magyarul a serdülőknél, fiatal felnőtteknél jelentkező félénkség a kortárs kapcsolatok kialakításában, a párválasztásban tud pokoli kínokat okozni, továbbá időnként a pályaválasztást és a későbbi munkahelyi előmenetelt is megnehezítheti, korlátozhatja.

Szélsőséges esetekben következmény lehet a depresszió vagy a szorongás oldására használt alkohol és nyugtatók fogyasztásából adódó függőség. Hosszútávon sokan “kiszikkadnak”, beletörődnek az egyedüllétbe, “meggyőzik magukat” arról, hogy nem is fáj ez annyira. Izolálódnak, elmagányosodnak.

A félénkség gyökerei legtöbbször messzire, a gyermekkorba nyúlnak vissza, és felnőttként igencsak meg kell izzadni a változásért. Azt azonban érdemes szem előtt tartani, hogy gyermekként jóval kiszolgáltatottabbak vagyunk. Felnőve több lehetőségünk, eszközünk van ahhoz, hogy alakítsunk a sorsunkon. Többek között aktívan keressük azokat a helyzeteket, közösségeket, személyiségfejlesztési lehetőségeket, amelyekben kibontakozhatunk, fordíthatunk a társas helyzetekhez fűződő félénkségünkön.

Bimbó Melinda, klinikai szakpszichológus

.

Ha szeretne, itt tud bejelentkezni: