Az egzisztenciális fenyegetettség megélése férfiaknál

FÉRFI-NŐ KAPCSOLAT RADNÓTI MIKLÓS SZERELMI LÍRÁJÁNAK TÜKRÉBEN

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós. Forrás: Wikimedia Common, Public domain

Pár évvel ezelőtt jött létre a Mentsük meg a férfiakat! mozgalom. Életre hívásának oka az a különös és egyben riasztó tény, hogy ma a magyar férfiak életkilátásai rosszabbak, mint a II. Világháború után. A kutatók szerint a krónikus stressz és az azzal való megküzdő készségek elégtelensége hihetetlen nagymértékben hozzájárul a magas halálozási rátához. A hagyományok, társadalmi szabályok szinte kisgyermekkortól más mozgásteret adnak az érzelmek kifejezésének és a viselkedésnek a fiúknál és a lányoknál. Már egy óvodás korban lévő kisfiú sírását is azzal csitítják el, hogy „katonadolog!”. A férfiaktól elvárják, hogy az élet számos, a nők által ismert területén otthon legyenek, ugyanakkor a nevetségessé válás veszélye éppen a feminin vonások, állapotok kimutatásakor fenyegeti őket leginkább.

A társadalmi elvárásokat jól tükrözik a kulturális termékek is. Akár a „magas” kultúrát képviselő regényirodalmat, akár tömegigényeket kiszolgáló kasszasikerfilmeket nézzük, az „igazi” férfiak „tökös macsók”, akik akár életüket kockáztatva is legyőzik az ellenséget, és megmentik a magatehetetlen, passzivitásra ítélt női főszereplőt.

Jóval kevésbé találkozunk olyan alkotásokkal, amelyekben férfiak őszintén kifejezik belső állapotaikat, megosztják feszültségeiket. Irodalmi művekben szerelmi vallomásokat még gyakran láthatunk, a haza állapota feletti aggódás is elfogadott, tiszteletre méltó érzésnek számít, arra azonban alig akad irodalmi példa, hogy egy férfi másokkal megossza szorongásait a saját életét, kapcsolatait, tágabb életterét fenyegető veszteségek közeledésekor.

Radnóti Miklós egészen sajátos helyet foglal el e tekintetben az irodalomtörténetben. Férfiként nézett szembe a halál fenyegetésével és eljövetelével, nem menekült az országból, ahogyan ezt mások tették, ugyanakkor azoknak a frusztráló érzéseknek egészen széles spektrumát élte meg és fejezte ki, amelyről a férfiaknak „nem szokás” beszélni, különösen nem nők előtt.

A Két karodban című versének első fele a páros lét kölcsönösségét tárja elénk. Ugyanazt a biztonságot, nyugalmat éli meg a pár férfi- és nőtagja. A másik karjában lehet ringatózni csöndesen, lehet gyermeknek lenni, hallgatagnak lenni és a másikat hallgatni, ölelni és ölelve lenni. A másikkal való ölelkezésben ad és kap az ember támogatást, akár férfi, akár nő. A vers második felében a költő túllép a kölcsönösség oda-vissza működő jótékony hatásán.

„Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.

Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.”

A halál felé vezető úton egyedül megy tovább, ebben a sorsban nem osztozik a társ, jelenléte, közelsége azonban olyan biztonságot, meghittséget nyújt, amelynek segítségével elviselhetővé válik a lét bizonytalansága és az élet végével való szembenézés.

Radnóti e verset 1941-ben írta, amikor a munkaszolgálatok pusztító hatása és a halál közelsége fizikai valóságként volt jelen az életében. Fiatal felnőtt korban – hacsak nincs háború és nem fenyegeti az illetőt halálos betegség – általában nem kell számot vetni az élet végének közelségével, azonban később mindannyiunk osztályrésze a halállal való szembenézés. Noha mindenkinek magának kell végigmenni a létből a nemlétbe vezető úton, nagyon sokat jelent, ha nem vagyunk támasz nélkül, ha van olyan kapcsolat, amely intimitásával, szeretetteljességével képes oldani félelmünket. A férfiak sem működnek ebben másképp. A kulturális tradíció elvárja a férfiaktól, hogy ne viselkedjenek „anyámasszony katonájaként”, így gyakran nehézséget okoz számukra, hogy kifejezzék a lét bizonytalansága okozta félelmeiket, szorongásaikat a nők felé. Holott ez gyógyító erővel bír.

Egy másik Radnóti-vers, a szintén 1941 áprilisából származó Tarkómon jobbkezeddel egy éjszakai rémálom perceit meséli el: a nappal fenyegető eseményei éjjel rémálmok formájában köszönnek vissza. Ebben a helyzetben az asszony simogató keze, nyugtató viselkedése teszi elviselhetővé azt, amin változtatni nem lehet.

„Te csitítottál drága s én ülve- alva tűrtem,
s hanyatt feküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.”

A halál közelsége és a háborús lét abszurditása olyan súlyok az élet mérlegserpenyőjében, amelyek képesek pontosan megmutatni azt, mit is jelent a béke, a család, a szerelem, a barátság, a megbecsültség. A halál árnyékának előrevetüléséből lehet csak igazán értékelni azt, ami van vagy volt. A Rejtettelek című versben a költő kincsként őrzi azokat az emlékképeket, amelyek békeidőben nap mint nap az élet megszokott részét képezték. A magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versében, a Tétova ódában ez a hétköznapi szakralitás kiterjed a tárgyak világára is.

„… a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.”

A Levél a hitveshez 1944 nyarának végén a Lager Heidenauban íródott. A költő a kétszer kettő józanságával gondolja végig életesélyeit, a hazakerülés valószínűségét. Szerelme, a kapcsolatba vetett hite nyújtja számára azt az erőforrást, amely a végsőkig segíti, hogy kitartson. Fogolytáborban lenni extrém életesemény. A szilárd, bensőséges férfi-nő kapcsolatban bízni az élet megpróbáltatásaikor és ezt kifejezésre juttatni azonban olyan lehetőség, amely mindenki számára adott. A férfiaknak érdemes élni vele, a nőknek pedig érdemes a körülöttük élő és nehézségekkel küszködő férfiakat arra biztatni, hogy merjék megnyitni magukat.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 5.-6., május-júniusi számában.