Déry Tibor: Szerelem

Járt-e már a kedves Olvasó a recski kényszermunka- és haláltábor helyén álló múzeumban? A megmaradt barakk egyik részében a kiállított anyagok mellé a Recski Szövetség táblákat függesztett ki, amelyek leírják, milyen körülmények között éltek, mit dolgoztak a táborlakók. A foglyok semmit nem tudhattak arról, mi történik a külvilágban, beleértve a saját családjukat is. Az egyetlen hír, ami eljuthatott hozzájuk, az a saját válásuk volt: elébük tették a papírokat, hogy írják alá. Az ÁVH az elhurcoltak feleségeit addig zaklatta otthon, míg azok belegyeztek a válásba. Ezt követően a tábor lakóival is aláíratták a válási határozatot. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin és a tábort felszámolták, az így elválasztott tizenegy férfi fogoly közül nyolc újra elvette egykori hitvesét.

Milyen kínzó érzés lehetett ezeknek az embereknek az egész napi kőfejtés után azon gyötrődni, vajon mi történhetett odahaza? Vajon azon dühöngtek, hogy míg ők egy fabarakkban – amelynek deszkáin keresztülfúj a szél – forgolódnak fázva és álmatlanul, a feleségük odahaza már más karjában vigasztalódik? Vagy éppen aggódtak az otthon maradtakért? Miből élnek? Kap-e az asszony munkát? Van-e mit enniük? Nem bántják-e őket? Nem csúfolják-e a gyereküket az iskolában? Egyáltalán, mit gondolhat a fiuk, lányuk arról, hogy kicsoda az ő apjuk? Egy bűnöző vagy egy hős? Lehet, hogy egy idő után már senki nem gondolt semmire, a foglyok örültek, hogy végre este lett, és megpróbáltak aludni, hogy ne érezzék, milyen fáradtak és éhesek. A tábor élményével eltelve sokáig töprengtem ezen, és többek között Déry Tibor Szerelem című novellája jutott az eszembe.

Az írás – melyből később forgatókönyv és film is készült – egy hét évig bebörtönözött politikai fogoly, B. hazatérését beszéli el. B., aki másfél évet a halálraítéltek cellájában töltött, a börtönkapun kilépve izzadó homlokkal várta, hogy mikor állítják meg, és toloncolják vissza, rossz tréfát űzve vele. Amikor megpenészedett ruhájában villamosra szállt, és a jármű elindult vele, akkor „szólalt meg körülötte a világ”: a színek szinte „robbantak”, az emberek zsibongtak, nevetgéltek, a hidak újjáépültek, a fák szinte beszéltek. A világ pezsgő volt és színes, B. pedig nagyon idegennek érezte itt magát. A taxisofőrrel való utazás ennek az idegenségélménynek a feszültségéről beszélt annak ellenére, hogy a taxis, akinek a sógora szintén ült, nagyon tapintatosan bánt B-vel, készségesen cigarettáért szaladt a trafikba, fizetséget nem fogadott el, mondván, hogy B-nek még nagy szüksége lesz a pénzére.

Hazatérve B. szembesül azzal, hogy otthon is sok minden változott: házukba társbérlőket költöztettek, feleségének és gyermekének csak a cselédszobát hagyták meg, az asszony dolgozni jár. A szobában ülve megnyugszik az asszony illatától, ugyanakkor ott bujkál a félelem is, meg tudják-e őt újra szokni, fogják-e még szeretni. A találkozáskor a síró feleség karjában lassan oldódik bizonytalansága, dermedtsége, látja, hogy az asszony szereti, várt rá. „Veled éltem… A fiad is te voltál… Soha senki mást nem szerettem.” Ez az a szerelem, az a kétségek nélküli érzés, amelynek intenzitását, feltétel nélküliségét és egyszerűségét, máz nélküliségét csak az anya–gyermek szeretethez lehet hasonlítani. „Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.” – mondja az asszony.

A novella a csúcspontját a mosdatási jelenetben éri el. Az asszony ágyat vet, lepedőre fekteti meztelen férjét, meleg vizet, szappant hoz és két törülközőt. Déry nem részletezi, hogyan mosdatja az asszony B-t, és mit éreztek akkor a szereplők. A novella egyszerű, szikár, tömör stílusában egy kamera objektivitásával és alaposságával tárja elénk a képet. „Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta.” „Kétszer váltott vizet.” „B-nek olykor még meg-megreszketett a keze, de az arca már megnyugodott.” Tárgyilagos, s mégis milyen torokszorító mondatok. Mennyi mindenről árulkodnak. Le lehet-e mosni a másikról hét évnyi bezártságot, szenvedést, megaláztatást? Nyilvánvalóan nem. Mégis erős az igény a megtisztulásra.

Ahogyan az asszony két törülközővel kétszer váltott vízzel tetőtől talpig lemosdatja a férjét, az egyetlen férfit, akit egész életében szeretett, annak a görcsös vágynak a kifejeződésével találkozunk, hogy a törülközővel mintegy lesúrolja a másikról mindazt, amivel besározódott, mindazt, ami hét évig közibük állt. Ha a lélektan oldaláról nézzük a jelenetet, az emberi lélek mágikus gondolkodásmódjával, szimbólumképző erejével találkozunk itt: a test megtisztulásának aktusa a lélek megtisztulásának, megbékélésének vágyát hordozza magában. Ez a fizikai cselekvés valóban jótékony hatással bír, „… az arca már megnyugodott.”. Itt a mosdatás mély szimbolikájában legalább két fontos gesztus simul egybe. Aki megtisztul, a másik által tisztul meg. Nem marad egyedül a fájdalmával, szégyenével, kirekesztettségével. B. és a hitvese valóban párként működnek ebben az aktusban. Az egyik átengedi a testét, saját magát, a szégyenét, a kétségeit a másiknak, a másik számára pedig magától értetődő, hogy karjába fogja és megtartsa a társát, úgy, ahogy ő most van. A mosdatás rítusa ugyanakkor azt is kifejezi, hogy lezárult B. életének egy fejezete, s mostantól azzal az asszonnyal, akit szeret, egy új korszak kezdődik. Erre utalnak a novella befejező mondatai, melyek a soha el-nem-válást fejezik ki.

A logoterápia atyja, Viktor Frankl, aki maga is túlélte a haláltábort, azt vallja, hogy a lélek egészségének feltétele az, hogy legyen miért élni, az, hogy az ember célt lásson maga előtt. Ha valaki tudja, hogy az ő számára mi az élet értelme, a legmostohább körülményeket és a legnagyobb tragédiákat is képes túlélni, elviselni. B. börtönben töltött hét évét senki nem adja vissza, az ott elszenvedett kínzások és megaláztatások sebe talán soha nem gyógyul be. Mégis van miért, kiért élni. Van otthona, szerettei, akik akkor is bíztak benne és vártak rá, amikor évekre nyoma veszett, s talán még nem késő, hogy újabb gyermek szülessen szerelmükből, hogy tovább gazdagodjon kapcsolatuk. B. azt kérdezi, hogyan alszanak majd éjjel. „Egész éjjel velem maradsz? – Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.”

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredeti változata megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2003. 2., februári számában.