Betegek vagy bűnözők?

ROBERT D. HARE: KÍMÉLET NÉLKÜL. A KÖZTÜNK ÉLŐ PSZICHOPATÁK SOKKOLÓ VILÁGA.
Háttér Kiadó, Budapest, 2004.

Molière Tartuffe-je, Shakespeare Jágója, Kierkegaard csábítója – hogy csak a klasszikusok közül említsünk néhányat. A pszichopátia olyan személyiségzavar, amelynek rejtélye mindig is foglalkoztatta az embereket. Az erről való tudásunkat misztikus homály veszi körül. Sem kialakulásának okairól, sem kezelésének hatékony formáiról nincs sok használható ismeretünk. Azt a keveset, amit erről a különös betegségről tudunk, nagymértékben meghatározza a börtönpszichológusként induló Hare munkássága. A Háttér Kiadó 2004-ben Kímélet nélkül címmel jelentette meg szélesebb olvasóközönségnek szánt munkáját.

A pszichopátia olyan egymással összefüggő tünetek együttesét jelenti, mint amilyen a hamisság és felszínesség, éncentrikusság és nagyzolás, a megbánás és a bűntudat hiánya, a megtévesztés és manipuláció, a sekélyes érzelmek, impulzivitás, a magatartáskontroll hiánya, az izgalom iránti szükséglet, a felelőtlenség, a korai magatartási problémák és a felnőttkori antiszociális magatartás. Hare ezek mentén a sokszor már gyermekkorban is felismerhető tünetek mentén építi fel könyve egy részét. Rengeteg – filmekből, sajtóhírekből, saját tapasztalatából szerzett – példával teszi olvasmányossá leírását és laikusok számára is elképzelhetővé a pszichopaták világát. Stílusa nélkülözi a szakkifejezéseket, ugyanakkor nem próbálja meg leegyszerűsíteni a pszichopaták és az őket körülvevő társadalom problémáit.

pszchopátia

 

Próbálták már magyarázni a pszichopátia kialakulását a korai szülő–gyerek kapcsolat sérülésével, a kötődés kialakulásának elégtelenségével, a rossz szociokulturális környezettel, gyermekkori bántalmazással, abnormálisan fejlődött agyi struktúrákkal stb. Hare nem sorakozik fel egyik pszichológiai iskola mögé sem, mint gyakorló pszichológusként is tevékenykedő kutató, minden pszichológiai irányzat csak annyiban érdekes a számára, amennyiben azok képesek jól használható támpontokkal szolgálni a pszichopátia megértését. Hare pragmatikus szemléletét jól kifejezi, hogy ő alkotta meg a Pszichopátia Szűrőlistát, amelynek segítségével a pszichopaták diagnosztizálhatók.

Sajnos a pszichopátiának nemcsak klinikai vonatkozásai vannak. Mivel ez az egyik leggyakoribb olyan betegségforma, amely a törvénnyel összeütközésbe kerülő emberek személyiségprofiljában megjelenhet, a moralitás kérdése több szempontból is szerephez jut. Hare sorra is veszi ezeket. Ha a pszichopátia, szociopátia betegség, akkor hogyan ítélhetők el tetteikért a pszichopaták? Hare azt mondja, ha nem is érzik át, milyen fájdalmat és károkat okoznak másoknak, ezek az emberek épp eleget tudnak a társadalmi élet erkölcsi normáiról és szabályairól ahhoz, hogy aszerint éljenek, és épelméjűek lévén viseljék tetteikért a felelősséget.

Felmerül a felelősség kérdése más oldalról is: a társadalom oldaláról. Etikus-e egy vizsgálóbizottság, amikor sorozatgyilkosokat sokszor idő előtt enged vissza a társadalomba? Hare számos példát említ annak demonstrálására, hogy a pszichopata bűnözők jó része, mintha semmit sem tanult volna hibáiból, ott folytatja az áldozatszedést, ahol szabadságvesztésekor abbahagyta. Tudományos alapokon gyakran képesek vagyunk megtörtént eseményeket megmagyarázni, még meg nem történt eseményeket előre jelezni viszont teljes bizonyossággal nem tudunk. Ez a büntetés-végrehajtásban emberi sorsokat határozhat meg. Milyen mértékben lehet arra számítani, hogy egy pszichopata bűnöző a börtönből kikerülve újra a társadalom kárára lesz? A kérdésre adott legszélsőségesebb álláspontot egy dr. Halál néven emlegetett pszichiáter testesíti meg, aki számos bírósági tárgyaláson szakmai tekintélyének vértezetében több mint 80 bűnözőről mondta ki, hogy a jövőben bizonyosan újabb bűncselekményeket fognak elkövetni, s így megérdemlik a halálbüntetést. Hare szerint a pszichopátiáról való mai tudásunk alapján nem lehet ilyen kijelentéseket tenni.

És mivel a társadalomban ténykedő pszichopaták jelentős károkat okoznak, villamosszékbe küldés helyett három dolgot tehet egy valamit magára adó kutató:
1. túlélési útmutatóval segíti az embereket abban, hogy lehetőleg minél kevesebben váljanak pszichopaták áldozataivá,
2. tudományos alapokon állva igyekszik minél többet megtudni erről a bizarr személyiségzavarról,
3. és az empirikus eredmények alapján összeállít egy olyan programot, amellyel talán lehetővé válik a pszichopaták szocializációja.

Hare többször is hangsúlyozza, hogy nem minden pszichopata kerül börtönbe, és a pszichopaták különböznek a tekintetben, hogy milyen mértékű és mennyire tetten érhető dolgokban sértenek törvényt, illetve társas együttélési szabályokat. A könyv – teljesen érthető módon – a Pszichopátia Szűrőlistán magas pontszámot elért személyekkel foglalkozik csak, azt azonban nem fejti ki sehol, hogy a pszichopátia mint személyiségvonás egy folytonos dimenzió, s így számos olyan embernek is tulajdonsága, akik nem tekinthetők sem betegnek, sem bűnözőnek, azaz a felsorolt pszichopátiás vonások csak enyhébb fokozatban vagy alkalmilag jellemzők rájuk.

A kötetet kezébe vevő olvasó izgalmas, könnyen olvasható, mégis hasznos információkkal szolgáló munkával találkozhat, mely mind a segítő szakmákban dolgozókat, mind a laikusokat segíti a pszichopátia jelenségével való találkozás megértésében és a túlélésben.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2005. 4., áprilisi számában.