Életszakasz problémák
Depresszió
Gyászfeldolgozás. Micsoda tankönyvbe illő műszó! A helyzetek viszont nagyon is kínzók és kézzelfoghatók. Hozzátartozóink halála, szerelmi kapcsolatok vége, kutyánk elpusztulása, az egészségünket, életünket fenyegető betegségek, munkanélküliség. Szeretünk abban a hitben élni, hogy tragédiák másokkal szoktak történni. Pedig a veszteségek mindannyiunknak kijutnak. Előbb vagy utóbb valószínűleg szembe kell néznünk velük. Az egyik legkínzóbb ezek közül az, amikor egy családtagunk halálával kell szembesülnünk. Mi is történik a lelkünkben, amire ezt a szót használják: gyászfeldolgozás?
Az baj, ha nem érzek semmit?
Minél nagyobb megrázkódtatás ér bennünket, lelkünk működése annál inkább ellentmond a formál logika szabályainak. Amikor hirtelen jön a hír, hogy meghalt, akit szerettünk, vagy „pofán vág” bennünket egy nem várt, rossz lelet, akkor először mintha fel sem fognánk, mi történt. „Úristen, ezt nem hiszem el!” – szoktuk is mondani. Gyakran a sokk és a tagadás képezi a gyászfeldolgozás első lépcsőfokát. Természetesen a gyásznak ebben a kezdeti szakaszában is megélünk intenzív érzéseket. Ezek ekkor még olyan testi-lelki állapotba ágyazottan jelennek meg, amit a szakma stresszreakciónak hív. Egy hozzátartozó halálakor a temetés megszervezése annyi elintéznivalót ad, hogy szinte nincs is időnk azon gondolkozni, hogy érezzük magunkat, lehet, hogy „csak” tesszük a dolgunkat, mint egy robotpilóta, miközben belül valahol máshol vagyunk – magunk sem tudjuk, hol.
A gyászfeldolgozás egyik paradoxona: Megküzdeni, de mivel?
A bennünket érő nehéz helyzetek jó részében világosan tudjuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy kikerüljünk a csávából. A gyászfeldolgozás ehhez képest merőben más. Itt nincs kivel, nincs mivel megküzdeni. Akit elveszítettünk, nem tudja visszahozni semmi. Ehhez a megváltozott élethelyzethez kell alkalmazkodnunk. A tartósan megváltozott körülmények között kell újból megtalálnunk a helyünket, helyreállítani belső egyensúlyunkat.
Gyászfeldolgozás folyamata – A gyász szakaszai
A lélektan több szakaszelmélettel is megkísérelte leírni a gyászmunka folyamatát. Ezek közül a legismertebb talán Elisabeth Kübler-Ross szakaszelmélete. Ő az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás egymásra épülő fázisait különítette el. Fontos tudnunk, hogy minden gyászmunka és minden gyászoló egyedi és megismételhetetlen. Ha gyászolóként elveszettnek érezzük magunkat, és kapaszkodót szeretnénk, hogy megértsük, mi történik most éppen bennünk, akkor lehet, hogy megnyugtató a szakaszelméletekről olvasni. Ugyanakkor ne várjuk el se magunktól, se szeretteinktől, hogy gyászunk egy tankönyvi példába illő lefolyást mutasson.
Érzelmek hullámvasútján – Merni megélni a gyászt
A temetés lezajlásával a gyászoló a hétköznapokban kénytelen lépten-nyomon szembesülni a hozzátartozó hiányával. Gondolatai, érzelmei, álmai gyakran az elhunyt körül forognak. Van, akit emészt a bűntudat, ezerszer végigfuttatja magában, mi az, amit másképp kellett volna csinálnia. Bocsánatot kérne, de már nincs kitől. Vagy azon dühöng, ha ezt és ezt a kórházat választotta volna, a családtagja még mindig élne. Hangulatok és érzések akár órákon belül változhatnak bennük ilyenkor. Nem tehetünk mást, mint végigjárni ezt az érzelmi hullámvasutat, és követni azt, amit éppen jólesik nekünk. Ezek időnként egymással szöges ellentétben álló dolgok is lehetnek. Van, hogy otthon érezzük biztonságban magunkat, jólesik hazamenni, és sírni, máskor épphogy emberek közé kívánkozunk. Ez teljesen természetes jelenség.
Gyakran a környezet is ludas abban, ha a gyászfeldolgozás megreked. Ahogyan az idő halad, sok gyászoló körül egyfajta vákuum, légüres tér alakul ki. A környezet nem kérdez: vagy tapintatból vagy azért, mert azt gondolják, már biztosan túl van ezen, hiszen jól van, viszi az életét. Ugyanez a gyászoló oldaláról a következőképpen néz ki. „Azt hiszik, hogy már rég túlléptem ezen, hiszen annyi idő eltelt már.” Vagy: „Minek traktáljam őket a bajommal, nekik is megvan a maguké”.
ROBERT SŁOMA képe a Pixabay -en.
Más vállán sírni – A társas támogatás egészségvédő ereje a gyászfeldolgozás során
Bármilyen fájdalmas is a veszteség megélése, fontos leszögezni, hogy a gyászfeldolgozás alapvetően egy természetes folyamat. A gyászolónak elsősorban a saját környezetéből jövő támogatásra van szüksége. Fontos, hogy családtagokkal, barátokkal lehessen beszélgetni a saját érzéseiről és az elhunyttal való kapcsolatról. A gyászolók ismerősökkel, a család tagjaival találkozva arra kényszerülnek, hogy újból és újból elmeséljék, mi történt, hogy történt. Jelentheti ez az elhunyt életének utolsó szakaszát, betegségének történetét, vagy hirtelen halál esetén azt az egy napot, amikor minden megváltozott. Ezek a beszélgetések nagy szerepet töltenek be a gyászfeldolgozásban. Az új élethelyzethez való alkalmazkodást segítik elő. Végül az elhunyttal való kapcsolat helyére az emlékezés áll.
Belefogni valami újba…
Az űrt, amit az elhunyt maga után hagy, nem tudja betölteni senki és semmi. Nehéz ezzel mit kezdeni. Az a rengeteg feszültség, ami ilyenkor bennünk kering, gyakran csak úgy élhető túl, ha aktív tevékenységekkel (is) elfoglaljuk magunkat, tereljük a gondolatainkat. Sokan érzik azt, hogy muszáj csinálniuk valamit, különben felrobbannak. Van, aki nyugdíj mellett újból dolgozni kezd, más felnőtt fejjel iratkozik be az egyetemre vagy szerez másoddiplomát. Sok embert pedig azért érint meg a változás szele, mert a gyászmunka során átértékelődik benne, mi az, ami igazán fontos, és mi nem. Ez jó esetben azt is jelenti, hogy a meghitt, teherbíró emberi kapcsolatok felértékelődnek, és a veszteséget megélt ember tud új ismeretségeket kötni, régi barátságokat felújítani, megerősíteni. Bármilyen hihetetlen, gyakran a gyásszal járó óriási fájdalom nyit utat valami újnak, s ezzel a belső fejlődésünknek.
Bimbó Melinda, klinikai szakpszichológus
.
