Pszichológusi segítség koronavírus idején TB-alapon
Traumafeldolgozás és írás
„Egyedül fogok meghalni!”
„Én leszek a macskás nőci.”
„Neki könnyű! Ahol ő van, ott már nem fáj semmi.”
Néhány jellegzetes mondat a magánytól szenvedő emberek szájából. Ugye tudná folytatni a sort?
Az életünk során legtöbbünk megéli a magányt: egy olyan időszakot, amikor nincs kihez szólni, vagy nincs kivel megosztani az élményeket. Esetleg akivel lenne, azt nincs kedvünk bevonni, nem érzünk magunkban nyitottságot az önfeltárásra. Azt gondolom, ez önmagában nem baj. Nem mindegy azonban, hogy mikor, mennyi ideig, milyen körülmények közepette éljük meg a magányosságot, és hogyan viszonyulunk hozzá.
Nem mellesleg az is nagyon beszédes, ha valaki nem tud egyedül lenni, és ez a téma teljesen holdbéli számára.
Magány? – Ön „elvan mint a befőtt”, vagy szenved az egyedülléttől?
Egyáltalán nem mindegy.
Vannak, akik jól megvannak, ha a kutya sem szól hozzájuk.
Vannak, akik kínlódnak a magánytól.
És végül nem csekély azok száma, akik először lázadoznak a sors ellen, hogy miért a magány jut osztályrészül, aztán az évtizedek során – sokan alkohol segítségével – lassan belecsendesednek, beleszikkadnak a társtalaságba. Azért írom ezt le, mert rengetegen szégyenkeznek afelett, hogy forrón vágynak az emberi kapcsolat után. Pedig ebben semmi szégyellni való nincs, végtelenül természetes emberi igény ez. Nem a vággyal van a baj. Hanem azzal, ha jó mélyre elássuk magunkban. Éppen a magánytól való szenvedésünk, és a társ(aság) iránti vágyunk sarkall tettekre, jelzi, hogy egy egyensúly vesztett állapotban vagyunk, amin valahogy változtatni kell.
A magány oldása
Hol kezdjük? Érdemes önvizsgálatot tartani.
Gondoljuk végig, mióta kísér bennünket a magány. Valamilyen életszakaszunkhoz kötődik? Pl. költözéshez? A diáklét utáni munkába álláshoz? Családalapításkor szakadtak szét korábbi kötelékek? A felcseperedett gyerekek elköltözésekor tört ránk a magány? Vagy esetleg egy betegség megjelenése szigetelt el másoktól? Nyugdíjba vonuláshoz, megözvegyüléshez kapcsolódik a magányosság felbukkanása?
Vagy mi vagyunk azok, akiknek már az iskolában is gondjai voltak a beilleszkedéssel? Ufóként közlekedtünk a többi gyerek között?
Sikerült-e szert tenni valaha párkapcsolatra? Felnőtt énünknek volt-e alkalma kipróbálni magát ebben a szerepben, vagy itt a nulláról kell felépíteni valamit évekkel, vagy akár évtizedekkel később mint másoknak? Ha volt már kapcsolatunk, mi történt? Mitől lehet nehéz a továbblépés?
Hülye kérdés, de mégis: megéri-e magányosnak lenni? Lehet-e hogy a magány a kisebbik rossznak tűnik? Mitől nehéz nyitni mások felé? Mik a legnagyobb félelmeink ezzel kapcsolatosan?
Vajon hogy látnak bennünket más emberek?
A végére jöjjön egy banánhéj: a más emberek milyenek. A világ nagyon sokféle. Egészen biztos, hogy élnek benne olyan emberek, akikkel jólesik együtt lenni. Az lehet, hogy egy kicsit érdemes távolabb tekinteni a szűkebb környezetünknél. De az is megfontolandó, ha mi változtatunk magunkon, talán a társas környezetünk is reagálni fog erre. Ne cselezzük ki magunkat!
Zorba tánca
Ahhoz, hogy változás álljon be az életünkbe, vennünk kell a cipőt, és ki kell menni a többi ember közé. Lehet hogy nem sok kedvünk van hozzá, vagy izgulunk nagyon, esetleg azt sem tudjuk, merre induljunk. Kicsit olyan ez, mint Zorba tánca: nem tudunk mást mint elkezdeni abban a reményben, hogy majdcsak megjön a zene is hozzá.
Az első lépésekhez érdemes már meglévő dolgokból kiindulnunk. Biztosabb talajt érzünk a lábunk alatt, ha számunkra otthonos témához kapcsolódó eseményre megyünk el, vagy ilyen csoporthoz csatlakozunk. Ha korábban volt valamilyen jó hobbink, akár azt felújítva, annak mentén. Ugyanez vonatkozik az emberi kapcsolatokra is. Régi ismerősökkel érdemes megpróbálni újra felvenni a kapcsolatot, a meglévő lazább ismeretségeket megvizsgálni, „tesztelni” egy kicsit: lehet-e az több munkahelyi vagy jó szomszédi viszonynál?
Mindeközben érdemes saját magunkat is figyelni. Tapasztalatainkról akár naplójegyzeteket is készíteni. Az is kérdés, hogy egyáltalán észrevesszük-e, ha mások közelítenének felénk. Ha szeretne kitörni a magányból, társat maga mellé a változás felé megtett úton, jó segítség lehet ebben egy pszichológus, akivel szisztematikus módon meg lehet vizsgálni ezt a folyamatot, de remek választás egy csoport is, amelyben a csoporttagokkal együtt beszélgetve, játszva lehet nemcsak a magányosságtól megszabadulni, de nagyobb önreflektivitásra is szert tenni.
.
Bimbó Melinda,
klinikai szakpszichológus
.
