FISCHER ESZTER: MODERN MOSTOHÁK. A PÁROMNAK GYEREKE VAN.

Saxum Kiadó, 2005.

Közhely számba menő megjegyzésnek számít a válások számának gyakorisága, illetve a házasságkötések számának csökkenése. Ezeken felül manapság férfi és nő tartós együttélése sem szükséges ahhoz, hogy egy nő gyermeket vállaljon. A gyerekek talán ezt másképp gondolnák, mindenesetre sok egyedülálló nő neveli egészen kicsi gyermekét. A köztudatban mégis az a kép él, hogy a gyermekek általában egy családba születnek bele, ahol mindkét szülő folyamatosan a gyermek rendelkezésére áll annak felnövekvése során. Ebben a gondolatban a hibás láncszem az „általában” – mivel a gyerekek igen jelentős része a hagyományos családmodelltől eltérő formációkban nő fel. A Saxum Kiadó Az élet dolgai sorozatban jelentette meg Fischer Eszter munkáját, amely éppen a hagyományosnak mondottól eltérő, ám igen gyakori „társulások” sokféleségét, a válás utáni párkapcsolatok problémagócait mutatja be. A Modern mostohák a mai magyar elváltak, ám újra párt találók és gyermekeik mindennapi küzdelmeiről számol be, méghozzá rendkívül közérthető formában, olvasmányosan, rengeteg konkrét példával, melyek a témában érintett emberekkel való beszélgetésekből származnak.

stevewellsrealestate képe a Pixabay -en.

A szerző rögtön azzal a dilemmával szembesíti az olvasót, hogy a magyar nyelvben gyakorlatilag nincsen szó, amely közvetlenül és értékítéletektől mentesen meg tudná nevezni az egy családban élő, de nem vérrokon családtagokat. Úgy, ahogy van sógor, meny, após, anyós stb., nincsen szó arra, hogy kicsodánk nekünk az elvált apánk új felesége, vagy jelenlegi élettársunk előző házasságából származó gyereke. A szerző a mostoha, illetve mostohagyerek elnevezés mellett döntött, mivel noha ezek érzelmileg terhelt kifejezések, mégis kerülőút nélkül, közvetlenül nevezik meg az adott családtagot.

Fischer Eszter két lényeges fogalmat vezet be: a patchwork-család, ill. mozaikcsalád fogalmát. A patchwork eredetileg egy foltvarrási technika, amelynek során több, különböző textíliából származó anyagdarabokat úgy varrnak össze, hogy az összhatás mégis harmonikus legyen. Ennek analógiájaképpen a patchwork-család két különböző házasságból érkező fél, és így különböző kapcsolatokból (is) származó gyermekek együttélését jelenti. A mozaikcsalád ugyanennek a jelenségnek egy másik elnevezése.

A szerző szerint a tapasztalatok alapján elmondható, hogy a legerősebb tabu ahhoz kapcsolódik, hogy a mozaikcsaládban élő felnőttek a társadalom vélt vagy valós elvárásainak megfelelően mindenképpen „normális” családként próbálják meg élni az életüket, vagyis minden erejükkel azon vannak, hogy úgy tegyenek, mintha egy „fészekalja” volnának, holott nyilvánvalóan nem azok. Leginkább a gyerekekkel kapcsolatosan jelentkezik a normáknak való megfelelni akarás. Nagyon nehéz felvállalni azt, hogy a társ gyermekével kapcsolatosan nem úgy érzünk, mint a sajátunk iránt. A szerző szerint cselekedeteinkért felelősséggel tartozunk, az érzéseinkről viszont nem tehetünk. Teljesen normális dolog, ha időnként a gyerekekkel kapcsolatosan negatív érzéseink vannak, ha pl. fárasztónak találjuk őket, vagy idegenkedünk tőlük stb. Ami pedig a cselekedeteinket illeti, a szerző hangsúlyozza, hogy mindenkitől elvárható a gyerekekkel szembeni korrektség, az viszont korántsem biztos, hogy üdvözítő úgy tenni, mintha mi volnánk az „igazi” szülei. A könyvben dőlt betűkkel szedett esetrészletek között több olyan zátonyra futott történet is szerepel, ahol a „mostoha” úgy fogalmaz: elszánt voltam, hogy „igazi anyja” legyek. Illetve egy másik esetrészletben egy asszony elmeséli, hogyan beszélték meg párjának kislányával, hogy a házasságkötés után nem lesz „új anyuka”, és a gyermek szemmel láthatóan megnyugodott attól, hogy szeretni fogják, de nem lesz „két anyja”.

A könyv röviden, egy-egy téma- és problémakört bemutatva vezet bennünket végig azokon a lehetséges konfliktusforrásokon, amelyek a mozaikcsaládok életében nagy gyakorisággal előfordulnak. Így nehéz helyzetet teremthet a gyermeknek szülőjét szerelmesnek látni, számára ez azzal a fenyegetettséggel járhat, hogy ő nem kell, kevéssé fontos, útban van. A gyerekek megérzik a fürdetés, fektetés siettetettségét, annál inkább tiltakoznak, ami viszont a szülőben és/vagy annak társában kelt feszültséget: a külön idejüknek még ezzel a kis részével sem rendelkeznek maguk. Ez aztán rossz körforgásba torkollhat.

Nehézséget okozhat az is, hogy a gyermek annak élő bizonyítéka, hogy párunk szeretett már mást előttünk, és az a kapcsolat – hiába ért véget – mégiscsak egy életre szól, így a volt partner akkor is meghatározza az életünket, a mindennapjaink időbeosztását, ha gyakorlatilag nem is találkozunk vele. Az sem egyszerű egyik félnek sem, ha a gyermeknek új házastársat kell elfogadnia, az azonban még bonyolultabb, ha mindkét fél hoz gyermekeket a kapcsolatba. Az egy háztartásban élő „mostohatestvéreknek” vér szerint semmi közük egymáshoz, nem várható el tőlük, hogy barátok legyenek, csak mert szüleik összekötötték az életüket, s ezzel az övékét is. A különböző családokból származó gyerekek sokszor különböző szokásokat, kultúrát, hagyományokat is hoznak/visznek, s ezek ütközhetnek is a szülők nevelési elképzeléseivel. A szerző mindvégig az őszinteséget, hitelességet hangsúlyozva bátorítja az érintett olvasókat arra, hogy előre megírt receptek helyett a család minden tagjának igényét (így a felnőttekét is) figyelembe véve maguk találják meg a saját megoldásukat.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 5-6., május-júniusi számában.