NÉMETH ATTILA – MORETTI MAGDOLNA:
„… KI SZÉPEN KIMONDJA A RETTENETET, AZZAL FÖL IS OLDJA”
PSYrodalmi szöveggyűjtemény. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2006.

Évekkel ezelőtt egy fővárosi buszjáraton menetrendszerűen feltűnt egy korosodó asszony, öltözéke alapján úgy tűnt, megállt felette az idő a hatvanas években, hegedűtokszagot árasztott magából, és egy kisrádiót szorongatott a füle tövénél, amivel a járművön föl-alá sétálva „telefonált”. Mint valami házi szellem, szinte hozzátartozott a régi Zuglóhoz, akárcsak a szétlőtt falú házak, a régi villamossínek, a lombok vagy a foghíjas macskakövek. Az utasok, akik egy buszon zötykölődtek vele, próbáltak nem figyelni rá, vagy – mint én is – bámulták az ingyen előadást. Mikor láttam, mindig elgondolkodtam, vajon mi lehet az ő története. Mi juttathat idáig egy embert? Vannak-e hozzátartozói, és ha igen, milyenek? Honnan tudja, melyik gombot kell nyomni a banki ügyintézésnél?

Edvard Munch: Hamu (1895). Forrás: Wikimedia, Public domain

A fejekben valamiképpen (nem túl jól) az a gondolat él, hogy vannak az egészségesek meg a betegek; a normálisok meg a nem normálisok. Ez utóbbiak helye pedig a pszichiátrián van. Holott egészség és betegség között nincsen éles határvonal. Akárcsak a körülöttünk lévő társas tér, a világirodalom is telis-tele van olyan személyekkel, akik kevésbé jól, vagy egyáltalán nem jól viszik az életüket; vagy nagyon jól vannak ugyan, csak épp isznak; vagy rosszul lesznek nyílt tereken; remek családanyák, csak éjjelente nem alszanak; vagy kiváló munkaerők, de képtelenek mély és tartós emberi kapcsolatokat kötni.

Két pszichiáter, Németh Attila és Moretti Magdolna egy eddig egyedülálló kötetet hoztak létre: egy irodalmi szöveggyűjteményt, amely sajátos látószögön keresztül tár elénk verseket, novellákat, regényrészleteket. Az olvasó pszichiátriai kórképekkel „ismerkedhet meg” olyan írók segítségével, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Bohumil Hrabal, August Strindberg, Tennessee Williams, Ingmar Bergman, Paolo Coelho – hogy csak néhány nevet idézzünk a legismertebbek közül.

A kötet szerkesztésénél a szerzők nagyon ügyeltek az áttekinthetőségre. A könyv tematikája jórészt a BNO-10 (a betegségek osztályozási rendszere) kategóriái mentén halad: bemutatva a demenciát, a szenvedélybetegségeket, a pszichotikus betegségeket, a hangulatzavarokat, a szorongásos zavarokat, az evészavarokat, az alvászavarokat, a szexuális zavarokat, a személyiségfejlődés zavarait, az értelmi fogyatékosságot, a pszichoszomatikus betegségeket és az organikus pszichoszindrómákat.

A szerzők érzékenységére és eredetiségére vall, hogy a könyv a BNO kategóriákon túl olyan betegségnek nem nevezhető, de sajátos nehézségekkel terhes élethelyzeteket is elénk tár, mint amilyen az időskor, a gyász állapota, a féltékenység vagy az öngyilkosság. A lelki zavarok bemutatásán túl rövid tájékoztatást kapunk e betegségek terápiájáról is, ill. bepillantást nyerhetünk az orvos-beteg kapcsolat világába, és azokba a helyzetekbe, amelyekben a segítő foglalkozást végzők lelki épsége és munkájának hatékonysága komoly veszélybe kerülhet.

A szerzők minden egyes fejezet elején rövid, tömör, közérthető ismertetést adnak az adott betegség mibenlétéről, jellemzőiről. Mint az Előszóból megtudhatjuk, szándékos ez a „szűkszavúság”, a „főszerep” maguké az irodalmi műveké. Ez utóbbiak alatt néhány értékes sort találunk útmutatásképpen arra nézve, hogy a szöveg mely részeiben összpontosul egy-egy kórkép tipikus vonása, jellegzetessége. A betegségek rövid ismertetését olvasva felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezt a minőséget megőrizve lefaragni az olyan szakkifejezéseket, mint a pszichomotórium, introspekció vagy premorbid személyiség. Noha a kérdés jogos, a válasz a „talán sehogy”. (Esetleg a kötet végére érdemes volna egy rövid szószedetet összeállítani azokból a legfontosabb szakkifejezésekből, amelyek jelentésével a laikus olvasó gondban lehet.) A nyelvhasználat tekintetében nagy fába vágja a fejszéjét, aki új ismereteket akar átadni a nem szakmabéli közönségnek.

Kiknek érdemes fellapozni a könyvet?

Például azoknak, akik kontyos, fülklipszes, rádiókkal beszélgető néniket bámulnak buszokon, és szeretnének minél többet megérteni furcsa emberek rejtélyes viselkedéséből. Bármilyen különösen hangzik, nemcsak a laikusok számára lehet kitűnő olvasmány e könyv, hanem azoknak is, akik fiatal orvosként, klinikus pszichológusként heti 40 órát töltenek pszichiátriai osztályokon. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában a bűnök és a betegségek ismeretében való jártasság kapcsán arról ír, hogy az orvosnak nincsen szüksége arra, hogy minden betegségen ő maga is átessen ahhoz, hogy gyógyítani tudjon. Még elképzelni is érdekes egy saját élményekben bővelkedő: hallucináló, mániás-depressziós, kényszerbeteg, evészavaros, kóros játékszenvedélytől és álmatlanságtól szenvedő pszichiátert. Az irodalom hatalmas segítséget tud nyújtani a tekintetben, hogy átélhessünk olyan élményeket, amelyek a saját életünkből nem ismerősek, és néhány óra erejéig azonosulhatunk olyan hősökkel, akiknek személyisége a miénktől teljesen eltér. A „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” kötetben szereplő írások élményanyagának jelentős része az írók / költők saját életében gyökerezik. Így az olvasó – pl. egy pályakezdő orvos – a leghitelesebb forrásból meríthet, amikor bele akar süppedni a szorongásba, bizarr hallucinálós élményeket próbál elképzelni, vagy egy beszűkült tudatállapotban lévő fiatalasszony öngyilkosság előtti napjairól alkot fogalmat magának.

A cím egy nagyon fontos tudásra, képességre hívja fel a figyelmet

Szövegeket olvasni nemcsak azért jó, hogy ismereteket szerezzünk a világról. A szövegek gyógyítani is tudnak. Azok, akik írják, „kimondják a rettenetet”: az érzések megfogalmazhatóvá, szavakba önthetőkké, bizonyos értelemben kezelhetőkké válnak. Az olvasók számára szintén gyógyító erővel bír a szöveg: egy-egy műben gyakran ráismerünk saját történetünkre, egy-egy ilyen „találkozás” a saját életünkre való jobb rálátással, „aha-élményekkel”, erővel és bátorítással ajándékozhat meg bennünket.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 9., szeptemberi számában.