Kedves Melinda,
azt hiszem, már egész jól tudom, mi miért is zajlik a fejemben, de sajnos ennek ellenére a dolog nem változik, ez pedig igencsak hátráltatja az életem, és meg akarok ettől szabadulni. Hosszú a története, már évekre nyúlik, volt már pszichiáteres segítségem is, szedtem gyógyszert is, az életellenes elképzeléseim ugyan elmúltak, a fóbiám viszont nem. Hosszú stresszes időszak után (munkahelyem otthagytam mondván, hogy 25 évnél tovább nem bírom a gazdasági szférában) eleinte minden rendben volt, a terveim bejöttek, ám a gazdasági válság hatására teljes létbizonytalanságba kerültem. Ekkor „béka-iszonyom” egy esős tavaszi évszak egyik napján komplett pánikrohammal alapvetően eltörte a lendületemet – onnan szinte minden el-„tört”.

Hónapokig ki se tudtam ejteni, hogy mi a bajom, nemhogy beszélni róla. Szedtem a Xanax-ot, amíg volt, meg ültem a szobában, addigra sajnos vidékre kellett költözni, nem lévén más megoldás az anyagi problémákra. Azt gondoltam, pár hét és elmúlik, aztán pár hónap… Most már legalább két éve ennek. Az iszony nem szűnik. Este nem merek kimenni, illetve már szürkületkor se, esőben semmi szín alatt. Ebből következően munkába járni esélyem sincs, és sok mindent megadnék, ha ez már elmúlna. Tudom, hogy az anyagi bizonytalanság okozza a szorongást. De azt is látom, hogy ez egy róka fogta csuka helyzet: kimozdulni egyedül nem tudok, így viszont nincs esélyem anyagilag nyugalmi helyzetbe kerülni. Ha tud újat mondani, – a kognitív terápia kivételével – minden érdekel.
Köszönöm az időt, amit rám fordít valamint a válaszát.
Szép napot kívánok, sok sikeres megoldást és gondolatot,
Andrea

Kedves Andrea!
Így van, ahogyan Ön kifejtette, hosszú távon az anyagi ellehetetlenülés és a betegség egyre mélyebb válságba sodorja az embert (mindenkit). Sok mentális rendellenesség – többek között a pánik és a fóbiák egy részének – esetében fontos tudni, hogy ha kezeletlenül marad, krónikussá válik, akkor egyre nehezebb helyzetbe kerül a beteg. A tünetek súlyosbodhatnak, más mentális betegség pl. depresszió is társulhat hozzá. A szenvedés kompenzálására a betegek gyakran olyan szerekhez fordulnak, amelyek átmenetileg nyugalmat hoznak, például alkoholhoz, vagy nyakra-főre szedett nyugtatókhoz, altatókhoz. Ennek eredményeképpen gyakran kialakul szövődményként alkoholizmus, gyógyszerfüggőség. A sok éves stressz, erős feszültség a testi egészségi állapotra is kihathat, gyakran tapasztalható, hogy valamilyen krónikus betegség is felüti idővel a fejét. (pl. szív- érrendszeri betegségek).

Sajnos Magyarországon a jelenlegi egészségi és szociális háló megtartó ereje messze alatta van a nyugatabbra lévő országokénak. Egyszerűen ki kell mondani, hogy ha valaki tartósan kiesik a munkából pl. egy betegség miatt, és nem áll mögötte egy család, aki eltartja, biztosítja a megélhetését, az gyakorlatilag anyagilag ellehetetlenül, és a társadalom perifériájára szorul. Ez pedig visszahat a betegségre, még mélyebb örvénybe sodorva a beteget, tovább szűkítve annak életterét, lehetőségeit.

Andrea panaszainak, betegsége történetének fényében azt gondolom, hogy ide az interneten keresztüli levélváltás, ill. talán az ambuláns kezelés is kevés. Egyrészt fontos volna a gyógyszeres kezelés, másrészt az volna igazán hatékony, ha befeküdne olyan helyre, ahol intenzív pszichoterápiás munkában tudna részt venni TB alapon. Sajnos ilyen ma Magyarországon nem túl sok van. Ha a kognitív szemlélettől elzárkózik, akkor érdemes volna megkeresnie a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályt. Ők pszichodinamikusan orientált szemlélettel dolgoznak. Ez nagyon dióhéjban azt jelenti, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a tünetek mögött húzódó tudattalan motívumok feltárására, a páciensek személyiségén belüli konfliktusok átdolgozására.

Ma a betegségek osztályozási rendszerei a fóbiák három nagy csoportját különítik el: az agorafóbiát, a szociális fóbiát és a specifikus fóbiákat. Ez utóbbi esetében, a félelem egy konkrét dologra irányul pl. pókokra, injekciós tűre, a vér látványára, stb. Ebbe a csoportba tartozik a békafóbia is. Tulajdonképpen az az igazság, hogy szinte bármi lehet intenzív félelem tárgya. Ami ezekben a nagyon különböző dolgokra irányuló viszonyulásban közös, az az, hogy a személy nagyon intenzív félelmet él át egy olyan tárggyal kapcsolatban, amely alapvetően ártalmatlan, veszélytelen. Mindent megtesz annak érdekében, hogy a hétköznapok során ne találkozzon a félelmet kiváltó dologgal, „nagy ívben” elkerüli, ha teheti. Ha a találkozás mégis elkerülhetetlen, akkor nagyon erős szorongást él át, ez sokaknál egy pánikroham formájában manifesztálódik.

A fóbiás tünetképzésre különböző pszichoterápiás iskolák különböző magyarázattal szolgálnak. Ebből kifolyólag a pszichoterápiás kezelés fókusza is más. A kognitív-viselkedésterápiás megközelítés a tanulási tapasztalatokra vezeti vissza a fóbiás tünetképzést. Van olyan békafóbiás, aki arról számol be, hogy amióta az eszét tudja, mindig is félt a békáktól, a család idősebb nőtagjai szintúgy. Gyakori, hogy átvesszük azokat az attitűdöket, amely eredetileg szüleinké. Ha egy anya fél, undorodik a békáktól, pókoktól, egértől, stb. és esetleg van olyan esemény, amelyben a gyerek szemtanúja lesz annak, hogy míg az apa kisöprűzi a házban rekedt állatot, az anya tehetetlenül, bénultan áll, akkor a gyerekek egy része azt „tanulja meg” ebből az epizódból, hogy itt valami veszélyes dolog történik, hiszen anyu nagyon megijedt. Az anya félelme pedig félelmet kelt a gyermekben magában.

Van, akinek konkrét rossz élménye volt régen békával, vagy hasonló állattal. Pl. rálépett és látta kimúlni. Később pedig egy béka látványa, mozgása automatikusan magával hozza a régen átélt rossz érzést, esős időszakban vagy sötétben társulhat még ehhez egy jövőre irányuló szorongás: csak elő ne ugorjon egy valahonnan a következő pillanatban.

A békákról szóló hiedelmek, a békákhoz kapcsolódó nevelő célzatú intések is sokat rontanak e jószágok „renoméján”, anélkül, hogy szegények rászolgáltak volna.

A kognitív-viselkedésterápiás irányzatok a békákhoz való reálisabb viszony kialakításához, a szorongás csökkentéséhez kínálnak eszközöket. A nemzetközi szakirodalomban a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok a kognitív viselkedésterápiák hatékonyságát igazolják a specifikus fóbiák esetében. Ez azt is jelenti, hogy érdemes volna Andreának átgondolnia a kognitív terápiához való viszonyulását. Gondolja át, mi nem tetszik benne Önnek. Ha van korábbi (rossz) tapasztalata, mi lehetett a baj, szólhat-e esetleg az egykori kezelője személyéről, tapasztaltságának hiányáról… Ha ad magának ezzel a módszerrel még egy esélyt, Budapesten a Balassa utcai Pszichiátriai Klinika Pszichoterápiás Osztályát.

A pszichodinamikusan orientált megközelítés egy másik modellből indul ki.
Eszerint vannak olyan késztetéseink, ösztöntörekvéseink (pl. szexuális vágyak, agresszív indulatok), amelyek a társadalmi normák tilalmába ütköznek, így elfojtjuk, a személyiségünk tudattalan szférájába „süllyesztjük” őket. Ennek az elhárításnak azonban ára van. Az én a szorongást kivetíti a külvilágra, áttolja egy olyan tárgyra (jelen esetben a békákra), amely eredetileg semmiféle veszélyt nem hordoz, és mindent megtesz annak érdekében, hogy egy darab csúszómászóval se kelljen találkozni. Ez sajnos egy zsákutca, mert – visszatérve a tanuláselméleti modellhez – a beteg éppen így, az elkerülő viselkedéssel veszi el magától annak lehetőségét, hogy a békákkal való semleges, ne adj’ Isten pozitív tapasztalatai révén megszűnjön az intenzív félelem.

Daniel Steinke képe a Pixabay -en.

Én a fóbiás kliensekkel való munkában azt tapasztalom, hogy ezek a magyarázatok, „munkamodellek” egyszerre igazak, valójában nem egymás alternatívái, hanem jó kiegészítői. A személyiség más-más rétegéről szólnak. Természetesen ezek mellé sorakoznak fel általában olyan aktuális életesemények, amelyek erős stresszorként, feszültségforrásként vannak aktuálisan jelen a beteg életében. Ezekre Ön is utalt levelében.

Andrea, nincs mire várni. Kívánom Önnek, hogy találjon a gyógyulásához jó társakat (szakembert és betegtársat egyaránt), hogy a panaszai jó részét idővel maga mögött hagyja, és bővülni tudjon a mostani élettere: anyagiakban és örömökben is.
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda